TANKÓ GYULA:

A gyimesi csángók élete

(Részlet)

GYIMES RÖVID TÖRTÉNETE

Az utolsó időben sokat írtak a csángókról. Jó jel ez akkor, amikor nem melldöngetve, de magunkat keressük a világban. És még is, mi lehet annak az oka, hogy még a magyarság egy jó része ma is a gyimesi csángókat egy kalap alá veszi moldvai csángókkal. Pedig időben és térben teljesen két különböző magyar népcsoportról van szó. A moldvaiak legelső csoportjait a magyar királyok telepítették az akkori Kunországba a határok védelme céljából. Tatroson később Jászvásáron katolikus püspökség tevékenykedik, napjainkig idegen nyelvű papokkal. Később sok magyar huszita menekült ide, majd a magyarok számát Moldvában növelte a XVI.-XVII. században a székely menekültek újabb hulláma. 1848 körül új menekülő magyarok érkeztek Moldvába. Bákó környékén, Oneşti és Tatros vidékén, Szabófalván, Bogdánfalván, Lészpeden, Lujzikalogeren, Gyoszénen, Forrófalván, Klézsán, Somoskán, Aknatatroson, Frumoszán és Pusztinán élnek. Ebben az elszigeteltségben nyelvük megőrizte a nagyon régi magyar nyelvi elemeket és mára feltöltődött román jövevényszavakkal és kialakult egy érdekes, archaikus nyelvkeverék, amit a fiatalok már lassan elfelednek és sokan csak a román nyelvet használják, amit az iskolában, templomban, az utcán minden nap hallanak. Az idősebbek még szót váltanak archaikus ősi nyelvükön még elénekelnek egy-egy bús, régi magyar népdalt, sőt régi imádságokat is ismernek. De ha ők kihalnak, kihal itt a magyar nyelv is! Pedig gyönyörű magyar neveik, helységneveik vannak! A moldvai csángók a tömbmagyarságtól, Csíktól és Gyimestől mint egy száz-százötven kilométerre laknak. A másik magyar népcsoport, a gyimesi csángók soha nem szakadtak el a csíki, gyergyói székelységtől! Elődjeik úgy menekültek, vándoroltak ide a székely községekből, vidékekről és az a föld sem idegen volt, ahová az első ideiglenes kalibáikat, szulláikat építették, hisz azok a csíki községek birtokai voltak. Ma is, itt Gyimesben még tudják, hogy az elődök honnan csángáltak ide, és egyes helyeket ma is így ismernek: “a szépvízi, a borzsovai, a szentmihályi” stb. Őket nem vette körül idegen környezetidegen nyelv. Megőrizték, és mivel az óriási hegyek elszigetelték őket a külvilágtól, jobban konzerválták a régi székely nyelvjárást, régi táncokat, népdalokat és hiedelemvilágukat, amelyik hallatlanul gazdag. Ha térben vizsgáljuk Gyimest, harminc kilométernyire van Csíkszeredától, Gyergyótól. Itt mindig csak magyarul beszéltek, a csángóság, mint népcsoport sokkal később jött létre, mint moldvai rokonaik. Ide csak a XVII. század végén csángáltak az első telepesek. És a három község, mint hivatalos települések csak a XIX. század végétől léteznek. Következésképpen hangsúlyozzuk, hogy a gyimesi és moldvai csángó két különböző magyar népcsoport, amelyek történelmileg, azaz a kialakulásuk idejében, eredetükben, nyelvjárásban, szokásaikban is különböznek egymástól. Igaz, létezett a történelem folyamán egy állandó kapcsolat a két népcsoport között, ami lehetett gazdasági de szellemi- vallási kapcsolat is. Ide jártak a gyimesiek ősszel kukorica szedni, más munkákra, amit az osztrák hivatalosság néha nem nézett jó szemmel! Így pl. Mária Terézia megtiltja, hogy a gyimesiek és csíkiak teleltetni menjenek juhaikkal Moldvába. Innen szerezték be régen a sót, kukoricát, gyümölcsöket. Cserébe tejtermékeket, faanyagot, csebreket, állati bőrt vittek. De jöttek Gyimesfelé a moldvai csángók is! Sokan visszahúzódtak a tömb magyarság felé és Gyimesben telepedtek le. /Bilibókok, Rókák stb/. A szellemi kapcsolatot a Csíksomlyói Pünkösdi búcsú jelentette, ahol minden évben találkoztak, együtt énekeltek és imádkoztak. A jó kapcsolatot egészen napjainkig megtartották: “Nagyapámékhoz, Kápolna patakára erdőn át, ösvényeken jöttek a tyármagyarok Moldvából. Itt voltak családok, akik Csík, Gyergyó, Háromszék felé tartották a rokonságot, Magdolna búcsújára jöttek a falusi rokonok megyébe. Mások pedig Moldva felé tartottak rokonságot, onnan származtak.”(1)

“Nagyapámnak, a Vén Szukának komája volt odabé Lészpeden. Minden esztendőben jártak egymáshoz. Furcsán beszéltek, de megértették egymást. Az es magyar volt.”(2)

A két csoport állandókapcsolatát bizonyítja az is, hogy nem csak közös vezetékneveket találunk mindkettőnél, hanem van egy sor olyan szó, amelyet mindkét népcsoport ma is használ és ezek nem ismertek a székely nyelvjárások alcsoportjaiban (Felcsík, Alcsík, Gyergyó). Ilyen szavak:

·         almási = szőttesminta

·         apró = himlő, betegség

·         apró = háromnyistes szőttesminta

·         bernyóc = keskeny, gyapjúből szőtt öv

·         béhán = beszegi a vászon szélét

·         durga = vastag fonal

·         éveg = üveg

·         hijú = padlás

·         kaus = szórólapát

·         krinta = eszköz a sajtkészítéshez

·         hetevén = csillagzat

·         sebes = savanyú

·         tőtés = tornác

Gyimes tehát mindenképpen a csíki székelység szerves része. A Tatros felső folyásánál mintegy 30 km hosszúságban terül el Csíkszeredától 35 km átlagos távolságra. Az aszfaltozott országúton Csíkszeredától áthaladunk két falun, Szentmiklóson és Szépvízen majd az út felvezet egy mesterséges gát mellett a vízválasztó hegyre. Azon túl elénk tárul a Gyimesvölgye. Villamos vasúton Madéfalváról indulhatunk Moldva felé. Áthaladunk Szentmihályon, Ajnádon, Lóvészen majd egy km-nél hosszabb alagúton átjutunk Görbére, amely már Gyimes egyik falurésze, patakja. Gyimes patakország, merőlegesen két oldalról számtalan patak ömlik a Tatrosba, mindenik egy-egy lakott völgy 150-200 házzal. Ilyen patakok: Bartosok-, Ciherek, Rajkók-, Ugra-, Boros-, Görbe-, Sötét-, Kápolna-pataka stb.

Gyimesvölgye mintegy 25-30 km. hosszúságban fekszik a Tatros forrásától egészen a Gyimes-Palánka szorosig, ahol Moldva kezdődik, egy egészen más világ, más építkezési stílus, más nyelv, más munkakultúra. De Gyimesvölgye nem csak közvetlen a Tatros mente. Már említettük, hogy két oldalt számtalan völgy húzódik fel a hegyek közé és mindenik lakott terület. Sőt Hidegség fele még mehetünk vagy 25 km-t, amíg eljutunk Háromkútra, Középlok legtávolabbi lakott tanyájára. Az egész Gyimesvölgye, amelynek több mint 15.000 lakója van három községből áll Csíkszereda felől az első község Gyimesfelsőlok, következik Gyimesközéplok, majd az ezer éves határ mentén fekszik Gyimesbükk, amely a legrégibb település úgy egyházilag, mint közigazgatásilag. Időrendi sorrendben a kialakulás alulról, Gyimesbükktől kezdődött és a legfiatalabb község Gyimesfelsőlok. Gyimesvölgye tulajdonképpen összekötő kapocs két ország között: itt találkozik Erdélyország és Moldva. Ezt a vidéket középmagas hegyek, erdők, kaszálók alkotják. Itt még egy kérdésre keressük a választ: miért olyan gazdag a gyimesi hagyományvilág, hogy alakulhatott ki itt 30-35 féle tánc és táncalkalom?

Először is, fekvésénél fogva elszigetelt terület, ahonnan ritkán mozdultak ki az emberek. Tehát a kultúra, civilizáció áramlat lassú volt. De akik ide csángáltak, azok is több vidékről jöttek, hozták magukkal táncaikat, énekeiket, hagyományaikat, amelyet eggyé ötvöztek. Így pl. a 35 féle tánc közül vannak körtáncok, amelyeket Moldva felől hozhattak, és a balkán-réteghez tartoznak. De jártak itt szalon táncokból alakult és népi tánccá vált változatokat, valamint a magyarság táncait is. Ismerünk olyan népdalt, amelyre ráerőszakoltuk a gyimesi jelzőt és később rájöttünk, hogy bizony Csíkban nem, de a Dunán túl éneklik!

A “LOK” SZÓ EREDETÉRŐL, JELENTÉSÉRŐL.

A szó két község nevében fordul elő. Tévedésből az idegenek néha laknak ejtik: Felsőlak. Itt a szó ma is ismert és jelentése ebben a hegy-völgy országban sima, nem oldalas, hanem a hegy lábánál elterülő kevés “síkság”, amely építkezésre is alkalmas. “Jó lokhelyei vannak” az-az nem csak hegyoldal. Itt a hegyek között, amelyek annyira közel vannak egymáshoz, hogy az emberek átkiabálnak egyik hegyről a másikra, mindenkinek van lokhelye, ahol sarjú is terem.

A Gimes-loka nevet először 1701-ben írták le “ekkor még földrajzi fogalom és nem falu név”(3)

Később, 1796-ban is Farkas M. János csíksomlyói nyugdíjas pap egy levelet írt Aranka Györgynek, “a Lokon lévő csángók, vagyis moldvai magyarok eredetire is gondja lesz”. Szerintünk és ezt később magyarázni is fogjuk, a fenti idézetben tévesnek tartjuk azt a részt, amely azonosítja a gyimesi csángókat a moldvai magyarokkal. Ez azt jelentené, hogy a vadregényes Gyimesben, amely helyet adott a valamiért idevándorlóknak csak Moldvából húzódtak vissza a tömbmagyarság felé a későbbi lakok ősei. Koránt sem így történt. Legtöbben pont a székelyföldről csángáltak ide. Igaz, a benépesülés alulról kezdődött, az első telepesek Sáncpatakán telepedtek le, ahol az osztrák-magyar határ volt, amely a tévesen Rákóczi várnak titulált, de tulajdonképpen Bethlen Gábor által épített vár mellett található, amelynek romjai ma is láthatóak. S ez nem véletlen, mert lehet az is, hogy az első telepesek pont az itt szolgálatot teljesítő határőrök, vámőrök voltak.

A lok, loki szavakkal még más dokumentumokban is találkozunk. Így egy 1763-as keresztelési bejegyzésben a csíkrákosi parókiáról ez áll: “Itt keresztelték meg Bartos Márton és Pusztinai Erzsébet lokiak gyermekét “Valószínűleg az asszony Moldvából, Pusztináról származik”. 1767-ben szintén Rákoson jegyzik be a Bartos Borbála és Jánó Miklós szülők nevét, “akik lokiak”(5)

A fentiekből azt is megtudhatjuk, hogy ebben az időben Gyimesben nem volt papi hivatal.

Teleki Domokos is úti jegyzeteiben “Gyimes lunkai lakosokról” beszél. Tudjuk, hogy a lunka román eredetű szó “árterület”, “berek”, “lok”, “síkság” jelentéssel.(6)

Szadeleczky Lajos a Csíki Székely Krónikákban így magyarázza a lok szót 1905-ben: “Hogy pedig loknak neveztetik mostani lakosok helye nem egyéb okokból esett, hanem azon az hol megtelepedtek egy hosszú teres völgy, melyen a gyimesi passzusra (szorosra) lemegy az út és ennek közepébe foly a Tatros.”

Teleki József útleírásában “Lunkáról” beszél, ami nem más mint a lok, ahogy már említettük: “Lunkában közel a passzushoz, ahol a határ van Moldva és Erdély között lakósokra találsz”. A lok szót használja Orbán Balázs is a klasszikussá vált művének VIII. fejezetében

A következőkben a TATROS szó eredetéről beszélünk, hiszen itt a Tatros folyó a világ közepe, amint említettük Gyimes a Tatros mentén húzódik végig és az egész völgy a Tatros völgye nevet viseli. Szájhagyomány szerint egy magánhangzó kiesésével keletkezett a “tatáros”szóból. A gyimesi szoroson át, a Tatros völgyén sokszor betörtek a tatárok Csík felé Moldvából jövet. A tatár szó vezetéknévként mindhárom községben használatos, habár nem tartozik a gyakori vezetéknevek közé. A szájhagyományok a harcokról, kutyafejű tatárokról, lármafákról alátámasztják a szó eredtéről mondottakat. Sőt szerintünk a román Trotuş is a magyarból származik. A gyimesi szorosnál a Tatros átlép Moldvába Trotuş néven. Az előbb említettük a gyakori tatárbetöréseket. Ilyen betörés volt, pl. 1694-ben: “mikor Csíkszentmihályról az egész falunépét elhurcolták. A rabok között volt egy Ambrus nevű fiatalember, akinek sikerült megszöknie a tatár rabságból, de nem ment haza és ahogy a hagyomány tartja Gyimeslokon maradt. A lokon úgy hívták, hogy a kicsi Rab”(7)

A Rab név, mint ragadványnév, ma is létezik Sötétpatakon (Rab Károly), amely valószínűleg a már említett kicsi Rabtól származik.

Ami a GYIMES nevet illeti a szájhagyomány két változatot ismer. Az egyik a szót a gémszarvas, gémes- gyimes szóból származtatja a nevet, ugyan is itt rengeteg szarvas élt valamikor a nagy erdőkben. Ezt a változatot fogadják el egyes utazók és néprajzosok is.(8)

Egy másik adatközlő a Gyimest két szó összetételéből származtatja- hangkivetéssel: gyí-ménes! - ebből született a gyimes.(9)

Még az elnevezésnél időzve Orbán Balázs, a legnagyobb székely, ittjártakor nagy művében a “Székelyföld leírásában” az 1860-as évek végén így jegyzi a három helység nevét: Gijmes Felső Lok, Gijmes Közép Lok és Gijmesbükk. Utólag szólók arról is, hogy a lok szó szláv eredetű és sima helyet jelent.

A kezdetekben más elnevezésekkel is találkozunk. Így Teleki József Csík-Gyimeslokról beszél, majd egy 1814-es adat szerint a nevek így változnak: Felső-Gyimeslok, Alsólok, vagy Bükk. (10)

Ma már bebizonyosodott, hogy az Orbán Balázs említette ősi Gümez földje, ahonnan a Gyimes szót is származtatja nem valós. Ezeket az adatokat a Csíki krónikákból vette át, ami maga is sok esetben hamisnak bizonyult, mert tendenciózusan (cím, vagyon-perek) bizonyítani akarta kitalált adatokkal egy régió történetét, amelyben egy bizonyos család foglalt fő helyet. Idézzük csak Orbán Balázstól az idevágó részt, amelyet ő is úgy vett át:

“Hogy Gyimes már régen a keresztyénség felvételekor lakott volt, kitűnik a Csíki krónikából, mely szerint a keresztyén-vallást megalapító harczokban (Szent István alatt) a rabonbánok földje népteleníttetvén, Sándor István az ő atyafiainak maradékait telepíté Gümez (Gyimes) földjére.” A továbbiakban olyan neveket említ, mint “Upolet fia András, Ambor, Gőgő, Káb, Ládon, Doob, Künvér”(11)

Tovább megemlíti Orbán Balázs is, hogy e terület még az 1600-as években is lakatlan volt.

Ezt látszik igazolni egy 1567-es registrum, ahol Gyimes egyetlen faluja sem szerepel. Hogy léteztek-e itt a XII-XIII, egészen a XVII. századig lakók, azt dokumentumok nem támasztják alá. Ha léteztek is, alkalmi bujdosók, rablók, szökevények lehettek és nem állandó telepesek ebben az akkor még őserdőnek számított vadonban.

Telepesek csak a XVII. század vége felé jelenhettek meg. Itt nincsenek régi ásatások, történelmileg régi eszközök. Ennek a pásztorkodó népnek nincsenek írásos hagyatékai abból az időből. Ezért Gyimes történelmét csak az imitt- amott felbukkant csíki községek irataiban kereshetjük. És persze a legendákban, szájhagyományokban, ami viszont nem hiteles történelem.

A Gyimesekben, mert így hívják gyűjtőnévvel a három községet, a földek, erdők legnagyobb része Borzsova, Csíkszentmihály, Csíkszentmiklós, Csíkszéphíz és az úgynevezett Szent Péter egyházmegye tulajdonai voltak, amelyek Felcsík régi települései.(12)

Más felcsíki községeknek is voltak itt kisebb-nagyobb közbirtokossági területeik, amelyek a XX. század elejére erdő-rengetegekből átalakultak óriási kiterjedésű havasokká.

Ha földrajzilag nemcsak a Tatros mentét nézzük, és jobban be akarjuk tájolni a Gyimesvölgyéhez tartozó területeket, akkor ezt a hegyek közé szorított hosszú, 30 km-es teknőt így határolhatjuk: Szépvíztől a szerpentines aszfalt-út felvezet a hegyre a Szermászon, Döglesztőn át a vízválasztó Fügés-tetőig, amely mintegy 1050 m tengerszint feletti magasságban található és ennek a gyimesi oldalán forrik a Tatros. Itt kezdődik a Gyimesvölgye, amely a Tatrosba ömlő patakokkal, mellékhegyekkel, völgyekkel, erdőkkel nagy területet foglal magába. Gyimest olyan hegyek határolják, mint Lófürész, Köntéd, Bothavas, Apahavas, Fekete-erdő, Hegyeshavas, Illanc, Naskalat, Háromkút, egészen le a Tarhavasig, amely kb. 1660 m magasban van a tengerszint felett. Innen a szoroson át Moldvába jutunk. Ojtuz mellett a gyimesi szoros mindig fontos átjáró volt Erdély és Moldva között. Ma a legforgalmasabb átjáró a két román régió között, amelyeket aszfaltozott út és villany vasúthálózat köt össze. Ezt a vasutat az osztrák-magyar uralom idején építették, gyönyörű végállomása volt ez Magyarországnak! Itt valamikor tatárok portyáztak, Erdély kereskedett a gyimesi vámnál Moldvával, később az oroszok itt törtek be Erdély fel, 1944-ben, ahol a magyar katonák, amelyeknek nagy részét helyi és csíki öregbakák alkották, hősiesen védték több napon át Erdély szent földjét. Sajnos a túlerővel szemben tehetetlenek voltak, amit nagyon szépen ír le egy itt harcoló magyarországi volt tiszt, Sebő Ödön parancsnok az 1999-ben megjelent fájdalmasan szép könyvében, A halálra itélt zászlóaljban. Itt, az ezeréves határnál sokkal jobban fáj Trianon, mint bárhol. Mert naponta láttuk és látjuk azt a nagy beteges igyekezetet, ahogy el szeretnék valakik törölni szép történelmünk nyomait. Láttunk és látunk vasdorongos alakokat, akik a 400 éves vár köveit ontogatják, akik a gyönyörű fedett gyimesi végállomás minden sarkában magyar feliratokat, emlékeket kutattak és kutatnak. És micsoda ízléstelen környezet veszi körül ma a fényes, akkor modern magyar kaszárnyákat, amelyekben ma is katonák, tisztek laknak csak ők nem a Sebő Ödön és Mike százados nyelvét beszélik. Érdemes ideírnom egy 85 esztendős öreg csángó kifakadását:

“Maga nem emlékszik, milyen rend, tisztaság volt itt a kaszárnyák körül! Nézze csak meg, most mi van a tiszti pavilonok körül! Milyen kerítések. Hogy nem szégyenlik?”

A lakott területek a tengerszint felett 750- 1000 m körül alakultak ki. Amint már említettük, a Gyimesvölgyi helységek, mint emberlakta települések, az 1700-as évek derekától léteznek. De még nem voltak hivatalos falvak, valamelyik csíki községhez tartoztak. És mivel a csíki községek közbirtokai voltak ezek a területek, már az 1700-as évek elejétől egyes adatok, feljegyzések, jegyzőkönyvek említenek ma is létező gyimesi helységneveket, anélkül, hogy lakosokról beszélnének. Így egy 1701-es adat említést tesz Kabalahágóról, mint helységről. Csíkszék első térképe, amely l749-ből való tartalmaz ma is ismert helység (főleg hegy) neveket Gyimesben. Így megemlíthetjük:

·         Kurmatura- ma Nagyhagymás- 1788 m.

·         Tarku Mons - ma Terkő, hegy (tarkő)

·         Jávárdi Mons - ma Jávárdi havas

·         Curta Flu- ma Kurta pataka

·         Balvagnos Flu - ma Bálványos pataka

·         Tar Mons - ma Tarhavas

·         Gymes Mons et Passus- ma Csülemér havas

·         Passus Gymes - Gyimesi szoros

·         Ugra Mons - Ugra hegye

·         Noskolot Flu- Naskalat pataka, ma Antalok pataka

A térképen szerepel 18 csíki falunév, mint Borsova (Borzsova) Zepviz (Szépvíz) St. Mihali (Szentmihály), de sehol nem találkozunk gyimesi falu nevekkel.

Csíkszék egy részletes térképén 1771-ből már Ugra, mint település név is jelentkezik írott formában: egy pestis járvány innen indul pusztító útjára. Ugyanabban az évben említés esik pestis ürügyén Középlok egyik településéről is, Barackosról van szó, 15 házszámmal és 19 lélekkel.

Amint említettük, a legrégibb település Gyimes völgyében a Passzusnál, a Gyimesi szorosnál, tehát Moldva közvetlen szomszédságában, a Sáncpataka mentén alakult ki. Ezt egyesek azzal magyarázzák, hogy 1626-ban Bethlen Gábor egy kisebb várat, vámházat építtetett a határnál, Erdély és Moldva találkozásánál. Ennek a maradványai, romjai ma is láthatóak, és ha a gyimesi csángónak magyarországi vendége érkezik, azt büszkén mutogatja, mint elmúlt idők szép emlékét. Nem tudni milyen logika nyomán, de a csángók a várat ma is Rákóczi várnak nevezik. Lehetséges, hogy az első lakók valamilyen módon kapcsolatban álltak a vámházzal! Mert már egy 1677-es iratban szó van a Gyemes- váráról, ahol “minden héten ketten szoktak őrt állni”. A várral kapcsolatosan még négy évszámot említenék:

·         1680-ban egy okirat beszél Sáncpatakáról.

·         1693-ban egy jegyzőkönyv szerint “a csíkjenőfalviak nem jelentek meg a várat őrizni”

·         1694-ben egy tatár betörés alkalmával megrongálják a várat is.

·         1698-ban Rabutin osztrák tábornok újjáépíti a várat, itt vámhivatal működik és Commando hajdúk tartják fenn az őrséget.

Már említettük, hogy ezek a gyimesi területek a csíki közbirtokosságok vagyonai voltak. Talán ezért is adtak őrséget, kötelező módon. Az idecsángáltak idővel elfoglalták állítólag először a patakfejeket, ahol nem voltak szemelőtt, hiszen többen közülük bujkáltak a zsellérség, katonaság, szolgaság, adó elől. Fenn a patakok fejében területeket tisztítottak, faragatlan boronákból gerezdesen ideiglenes kalibákat, házikókat építettek, majd olyan kétszobás lakásokat, amilyeneket még az 1920-as években is lehetett látni. Kápolna-patakán még az 1940-es években is mutogattak az udvaron egy olyan 200 éves csutakot, amelyet valamikor helyben kivágtak és ott be is építették a házba. Később a sok patak, völgy benépesült, ma már egy-egy patak faluvá nőtte ki magát 120-150 házzal és csak Középlok községnek kilenc ilyen falva van. Még később kialakultak a csíki községekhez hasonló szerek (szeg) pl. Tapsi-szer, Bodor-szer, Timár-szer, Ugethán-szer stb. A csángók hivatalosan a csíki anyaközségekhez, a faluhoz tartoztak főleg Csíkszentmiklóshoz egészen 1782-83-ig.(14)

Visszatérve a tulajdon viszonyhoz, az idők folyamán sok ellentét, ellenségeskedés volt az erdőkért, le “fias juh” adót, amelyet fizetniük kellett védelem, oltalom címen olyan földesúrnak, akinek földjét, jószágát nem is használták! Így “Antal Péter loki jobbágyot (zsellér) a bíróval együtt letartóztatják”.(15) Sőt azt is megtudjuk az iratokból, hogy a fő királybíró maga is igazságosságáról tesz tanúbizonyságot, mert zsellérpártoló volt. Egy 1873-as törvény lehetővé tette az eddig haszonbérbe birtokolt földek megvásárolását. Így egyedül Szépvíz-nek Felsőlok lakói 10 év alatt, azaz 1873 és 1883 között 37.640 forintnyi válság összeget fizetett ki, ami nem lehetett kis összeg és mi csak egy községet említettünk a 6-7 birtokos községek közül.(16)

A földmegváltás még nagyobb méreteket öltött a XIX. század végén és a XX. század első negyven évében, amikor szaporodik a népesség is. Igyekeztek földtulajdonosokká lenni, mert nem volt könnyű a földbérlés sem. Hogy mit fizettek évente a tulajdonosnak, arról álljon itt egyetlen példa: “a felsőloki Gáborok a csíkszentmihályi Sándor családnak, mint földesúrnak 1840-ben egy évre 104 forintot, 16 kupa vajat és 240 szál deszkát adtak és állati bőröket”(17)

Szükség volt a földre, mert a letelepedésüktől egészen az 1960-as évekig sőt mondhatni napjainkig, fő megélhetési forrás az állattartás volt. Egy adat szerint 1802-ben a gyimesi vesztegzár igazgatója azt írta, hogy a Gyimeslokon élő, adózó nép pásztorkodásból tartja fenn magát. Álltaikat jobbára Moldvában telelik. (Ez volt a trnszhumánca!) Szekerük is alig van. A számukra szükséges gabonát messze földről lóháton hozzák. (18)

Ekkor még nem volt kész a Csíkot Moldvával összekötő, Gyimesen átvezető kövezett  út. Ha a fő foglalkozás egészen napjainkig az álltartás volt is, mellette kisegítő gazdasági ágak, kisebb mesterségek is léteztek. Gondolunk az erdővágásra, és sok ügyes kezű kádár, ács élt itt. Szükség volt ezekre, hisz a tejfeldolgozásnál többnyire faedényeket használtak. Ebben az időben sok ház épült, mert nagyütemben népesedett be a vidék. Az 1900-as évek elején minden patakon két-három vízifűrész és vízimalom működött. Előtte pedig kézi erővel vágták a deszkát. Ezek a vízi fűrészek és malmok egészen az 1950-es évek végéig léteztek és a népi ügyesség, ötletesség példái voltak.

A nők a kender, len, gyapjúmegmunkálás kitűnő mesterei voltak, századunk húszas, harmincas éveiig alig vásároltak bolti ruházatot. Ők szőtték, varrták a szebbnél szebb terítőket, festékeseket, falvédőket, rúdi lepedőket, kendezőket, csergéket. Próbálkoztak zab-, árpatermesztéssel, de a szemes gabona nagy részét Csíkból, a kukoricát pedig Moldvából szerezték be, kezdetben csak csereáruként, később pénzért is. Mivel elszigetelt vidék volt és télen sokszor beszorultak a lakosok Gyimesbe, ezért ősszel mindenki beszerezte a téli kukoricát, búzát és más gabonaféléket.

Az előbbiekben szót ejtettünk a földfelvásárlási lázról, a föld “megváltásáról” ahogyan itt mondták. Erre jó példa a következő mondás is: “A csángó még az ingit es eladta csak fődet vehessen, pedig az embert a főd eszi meg. Sokszor kivette a gyermeke szájából a csepp tejet, mindenit eladta a fődért”. Íme hogyan írja le ezt a folyamatot Tankó József (Jáni) 1919-ben született Gyimesfelsőloki gazdálkodó Így volt... című paraszti önéletírásában:

“Mü sokan vótunk testvérek, de aki csak meg tudott mozdulni, az mindenki dógozott. Amikor akkorára cseperedtünk mü fiukul mentünk dogozni, erdőlni. Apám megint vett egy darab fődet a falusiaktól, magyaroktól, s azt valahogy kellett tölleszteni. Igy tőtt a fiatalságunk, apám vette a helyeket, s mü gürcöltünk. Eladott tehenet, mindent, tejünk se volt, egy tinó maradt, vártuk, mikor borjúzik, hogy legyen tejünk. Ha ló, vaj ökör vót, akkor éjjel két órakor felkőttünk, mentünk erdőlni, fát lopni a magyarokéról. Este értünk haza, a kapca beléfagyott a bocskorba”.(19) Ilyen módon szerezték a gyimesiek a földeket. Csak így tudjuk megérteni azt az óriási állat és föld szeretet, ami a csángókat jellemezte. Ha valamilyen okból eladott valaki egy “darab birtokot” azt keservesen megsiratta!

Fontos dátum Gyimes életében 1843: ekkor kezdték meg a töltött út építését, amely Csíkszépvíztől vezet kanyargós szerpentineken át a Szermászon Gyimes felé, összekötve Erdélyt a gyimesi szorosnál Moldvával. Gazdaságilag igen fontos ez az út: évszázadok folyamán törvényesen vagy törvénytelenül, itt árucsere forgalmat bonyolítottak le, annyira, hogy még az osztrák hatalom is többször felfigyelt arra és letiltotta azt. Innen hozták a petróleumot, szekérkenő degenyeget,, sót, kukoricát, Erdély felől pedig fűrészárut, fát, tejtermékeket szállítottak Moldvába. Az út építését Balázsi József főkirálybíró idejében kezdték és az 1860-as években fejezték be. 1970 körül aszfalt és alább beton műutat építettek. Gyimes tehát bekapcsolódott környék gazdasági vérkeringésébe. 1897 októberében átadják a forgalomnak a Csíkot, Erdélyt Moldvával összekötő új vasútvonalat

A kérdés az, mennyire változtat ez a gyimesi csángó életén? Életmódbeli változás alig történik! Ugyanúgy, régimódi gazdálkodást folytatnak, kínlódnak, gyötrődnek a mindennapi puliszkáért, alig változnak a lakásaik. Igaz már az 1800-as évek végén megjelennek a zsidó famágnások, ott már pénzt is kereshetnek, fűrészüzemek alakulnak, zsidó és örmény kereskedők lepik el a Gyimesvölgyét. A csángó megismeri a pénzt és annak a szagát! Az üzletekben olyan termékeket fedez fel, amiről addig nem tudott. Kilép önellátó gazdálkodás szűk keretei közül, megjelennek itt a nadrágos emberek, akiket valamikor úgy leértékelt a csángó ember. Hányszor elmondta fiának, lányának a csángó: “Maradj csak itthon! Ejsze nadrágos akarsz lenni? Sze az Úrnak is Úr parancsol!” Aztán még eltelt vagy száz év és Ő, a csángó is állami munkát vállalt, nadrágot húzott és összevegyült ez a világ. A kisközösségek, amelyeknek egy sor ismertető, látható jele volt, levetkőzte ezeket a jeleket és gyors bomlásnak indultak. De a környezet talán megszabadul ettől a változástól? Dehogy szabadul! A fűrészüzemek valósággal eszik a gyönyörű őserdőket. Egyetlen adatot említek példának: csak 1908-ban itt 163.309 köbméter fát árvereznek hivatalosan 98.280 koronáért! Óriási mennyiség az akkori viszonyokhoz képest és nagy összeg. Ezt a székely közbirtokosságok adják el. De ki tudná megmondani, milyen mennyiségű fát lopnak el minden éjjel a csángók a közbirtokosságok erdeiből? Azt ők bevitték éjjel a fakupechoz, vagy a fűrészüzem udvarára és másnap már a zsidó kereskedő ki is fizette az árát. Sőt megtörtént, hogy egy zsidó fakereskedő a gyár megbízásából végigment egy patakon, pénzt osztogatott, aki azt elfogadta előlegképpen, hogy majd fát szállít az illető a gyár udvarára. És éjjel, vagy ha igazságos fa volt, nappal beszállították a fát! Bizony, sok ellentétet szült az erdőlopás, törvénytelen területfoglalás a csíki közbirtokosságok és a gyimesi csángók között. Ennek az ellentétnek 1908-ban halálos áldozatai is lettek. A helyiek erdőt “osztottak” a “falusi székelyekkel” akik csendőrt is hoztak magukkal. A rend emberei az erőszakoskodó csángók közé lőttek és négy ember helyben meghalt. Egy kopjafához hasonló oszlopra ezt vésték: “halála négy ártatlan vértanúnak csenderlövés által, ezen házba haltak meg 1908 február 11-én. A golyók megölték Tankó Emre Péternét, Tankó György (Kicsit), Tankó Imre (Jont), Tankó György Ágostont” Az emlékoszlop az 1970-es évekig Kápolnapatak fejében egy udvaron állott, melléje négy juharfát ültettek.

A gyimesiek élbe kerültek 1934-ben is, amikor a nagy gazdasági válság ide is elért: fűrész-üzemek álltak le, nem volt kereseti lehetőség, nagy adókat követelt az állam, a gazdák eladósodtak, az adószedők állatokat, és bizonyos dolgokat foglaltak le az elmaradt adó fejébe. Minden gazdasági követelés mellett fontosnak tartjuk azt, hogy írásban követelték a magyarnyelvű oktatást, hiszen 1919 után vagyunk és a csángó gyermekek nehezen értik a tiszta idegen román tanítók szavát. Íme mit mond erről Tankó József Jáni a már említett visszaemlékezéseiben: “Kezdtem iskolába járni. Akkor mü úgy mondtuk, hogy négy telet jártam iskolába, mert ősszel s tavasszal iskola helyett pásztorkodtam. Na, jött egy nagy csúf fekete román tanyító egy szót se tudott magyarul s mü ugyanannyit románul. A betűket megtanoltam. Valahonnan került egy magyar kis kátém, olyan hittan könyv volt. Abba kezdtem esszerakni a betüket. Az volt az én Ábécés könyvem, abból tanultam meg olvasni.”(20)

Ha jól átgondoljuk a birtokviszonyokat, vagyis azt, hogy ezek a területek, ahol a csángók lassan elszaporodtak a csíki közbirtokosságok vagyonai voltak, akkor megértjük, hogy innen adódtak a létező és valós ellentétek a falusi székelyek és az ide meghúzódott elcsángáltak között. A birtokviszonyt osztották !

A csángóság egy elszigetelt, pásztorkodó, erdővágó népcsoport volt, amely megőrizte egészen napjainkig archaikus székely eredetű népi kultúráját, jobban, mint azok, ahonnan ők is származtak. De az elzártság, a pásztorkodás, az írástudatlanság nem engedte meg ennek a népcsoportnak, hogy a fejlődésben lépést tarthasson a székelységgel. Elmaradottsága magával hozta az is, hogy bizony a székelység “lenézte”, lebecsülte a csángókat. Ahányszor próbálkozás történt e népcsoport kultúrájának értékelésére, az mindig az anyaország felől jött. Gondoljunk csak Horger Antal, Balog Ödön, Gunda Béla nevére, vagy a Bokréta mozgalomra! Kivétel a legnagyobb székely, Orbán Balázs tevékenysége, aki elismerően ír erről a népcsoportról, persze kiemelve azt is, hogy még a csángóság elöljárói sem tudnak írni, olvasni. Sajnos, a mai napig is a butábbja, aki nem ismeri népcsoportunk történetét, előítéletekkel viselkedik a csángók iránt! Csalódottan meséli napjainkban egy magyarországi táncházas fiatal, hogy mielőtt Gyimesbe érkezett volna, egy csíki (iskolázott!) borgőzös ismerőse így szólt hozzá:

“Mit mind mentek Gyimesbe, én attól nem kérek tanácsot, aki kiereszti az inget! (A régi viseletre gondolt).”

Hányszor panaszkodnak még ma is diákjaink, akik Csíkba járnak iskolákba, az ilyen megjegyzésekre: “Te, azt hittem, amíg messzebb voltál, hogy egy ember jő, de hát csak egy csángó volt”. A székely gőg és a butaság beszél ezekből a fiatalokból, de bizony sértő a szülőfalujából éppen kilépő fiatal számára, aki eddig azt hallotta, hogy ő magyar és őrizze meg anyanyelvét!

Visszatérve a birtokviszonyokra, lassan-lassan a gyimesi lokbirtokok, közeli kaszálók, legelők, erdők átmentek az itt lakók tulajdonába. A XX. század elején sok birtokot felvásároltak az örmény kereskedők, akiknek Csíkszépvizen volt a központjuk. Az említett csíki községek közbirtokosságainak tulajdonában maradtak fenn a havasokban, a patak fejekben lévő erdők, legelők, havasok. Ezek ma is az illető községek birtokai. Ilyenek: Nyillink, Vojka, Habarász, Apahavas, Köntéd, Hosszúhavas, Lófürész, Széphavas, Szellő, Fekete-erdő, Hegyeshavas, Hidegkút stb.

Az 1921-es román királyi földreformot is arra használták fel, hogy még jobban megosszák a két közös gyökerű népcsoportot: legelőket, erdőket osztottak ki a csángóknak a székely közbirtokosságok vagyonaiból, így szították az ellentétet közöttük. A XX. század elején Gyimesben több mint tíz kisebb-nagyobb fűrészüzemet működtettek a zsidó fakereskedők, exportra szállították a jó minőségű fenyőfa deszkát, boronát. Közben óriási hegyoldalak maradtak letarolva. Az állattartó gazdáknak ez jól jött, hiszen nagy területek alakultak így át gazdag legelőkké és virágzott az állattenyésztés. De hol voltak már akkor a gyimesi őserdők? Orbán Balázs már 1863-ban már meglátta az esztelen erdőirtás veszélyét és így ír: “Pedig nem rég ideje, hogy a hegyeket oly fenyves rengetegek boríták, melyekből árbócfákat szállítottak a Tatroson egészen a tengerig... Levágott, elperzselt, rothadásnak indult vastag fatörzsek borítják a vidéket. Az íly erdőpusztítás egész székelyföldön oly rendszeres kimélytelenséggel foly, hogy a czélszerű erdészeti rendszabályok meg nem akadályozzák, ötven-száz év alatt a havasok körülölelte székelyföldnek nem lesz tűzretevő fája.”(21)

Mennyi igazság van a fentiekben csak ma látjuk! Így, ehhez még társult 40-50 év tervszerűsített szocializmus, amikor Középlokon fűrészüzem és bútorgyár működött, amelyek valósággal ették a gyimesi gyönyörű erdőket. Aztán a 60-as évek elején, mivel itt nem tudtak közös gazdaságokat, termelő szövetkezeteket létrehozni, mezőgazdasági társulásokat alakítottak, amelyek mindig pénzhiányban a csőd szélén táncoltak. Minden évben, hogy mentsék a fejetlen, meggondolatlan közös gazdálkodásukat, rengeteg fát kivágtak, elszállították, eladták az ország különböző vidékein. Ebből egynéhányan meggazdagodtak, így tengődtek a társulások, amíg teljesen be nem buktak. Az ismert dolog, hogy a gyimesi föld a krumplin kívül alig terem egyebet. Az emberek óriási területeket megkaszálnak nyáron a nagy dologidőben, hogy a gyérfüvű kaszálókon gyűjthessenek télire állataiknak szénát. Ma is ez a főtakarmány 200 éve alig változott a helyzet! Embertelenül sokat dolgoznak itt főleg nyáron a gazdálkodók! Íme hogyan mondja el Tankó Katalin, 1907-ben született ugrai lakos napi tevékenységét a nagy dologidőben: “Reggel a kalibánál megfejtem négy tehenet, mert három órakor felkeltem, megótottam a tejet, sajtot csináltam, elcsaptam az állatokat, kifőztem a savót, reggelit készítettem a kaszásoknak, és azt elvittem úgy 6-7 kilométernyire volt a hegyen, a faluban a kaszáló. Oda úgy 9-10 órára értem, megetettem a kaszásokat, aztán elpallogattam a rendet, megforgattam és kezdtem takarni, összegyűjteni a szénát. Három óra körül elindultam a kalibához, megint mentem vagy 6-7 kilométert, megkerestem az állatokat, eléhajtottam őket a szállásokhoz, fejtem, de akkor már sötét volt. Ha még volt erőm, valamit faltam és holtfáradtan dőltem a priccsre! Reggel újrakezdtem a munkát 3-4 órakor. Ez így ment a nagy dologidőben több mint két hónapig. Csuda, hogy még szuszogok!”(22)

Gyimes legendás szépségű völgye bizony nem csak rózsákat terem a helyiek számára!

A tulajdonviszonyokat taglalva láttuk, hogy az ide betelepülők területeket foglaltak el, kitisztították azokat, de törvénytelenül is használtak kaszálókat, erdőket és legeltették nyájaikat. Rendezetlen volt a földek tulajdonviszonya. Aztán a “falusiaktól” béreltek bizonyos területeket. Még az 1784-87-es első magyarországi népszámlálás sem talál itt egyetlen “parasztot” sem, ami tulajdonképpen földtulajdonost jelentett, holott ugyan ez az összeírás ugyanabban a kategóriában, pl. Szépvízen 69 házszámnál talált 7 parasztot, 20 polgár-paraszt örököst és 77 zsellért. Gyimeslunkán, ahogy a helység az összeírásban szerepel, találtak 103 házat, többet mint Szépvízen, de ezek mind zsellérek voltak. A földhöz és a törvényhez kötődés azonban itt viszonylagos volt, a gyimesiek elődei valamikor azért menekültek ide, hogy szabadok legyenek. Talán innen a nagy irtózás a XIX. század vége felé, sőt a XX. század 50-es éveiig az állami munkától. Azt tartották itt, hogy ne állj be semmilyen állami munkára, mert “az úrnak es más úr parancsol”. Ismeretlen volt itt a szolgálóleány kifejezés is! Amíg a csíki székely leányok, fiatal asszonyok Brassóba és más nagyobb erdélyi városokba, majd Bukarestbe is elmentek szolgálni a polgári családokhoz és el kell mondanunk, hogy igen-igen megbecsült cselédek voltak, addig a Gyimesben ez az életforma teljesen ismeretlen volt annak ellenére, hogy a családtagok átlagos létszáma 5-6 volt. Ez az elzárkózottság nem vált a csángó fehérnépek javára, mert soha nem voltak a sütés-főzés mesterei! A csíki szolgáló leányok bizony sok mindent eltanultak a polgári családokban, amit később otthon is érvényesítettek. Ez a gyimesi önellátó, szinte elzárkózó életmód az 1960-as évektől bomlott fel, amikor az ingázás világszintű vándorlássá vált. A nehéz fizikai munka, a kétéltűség (ipari és mezőgazdasági munkás) összetörte, fáradttá tette az embereket, hiszen két műszakot nehéz sokáig vinni. Felbomlottak a primér közösségek, elmaradtak a falut egybekovácsoló szép szokások, kosaras bálok, kalákatáncok. Az ember robottá vált és egyre gyakrabban lehet hallani ilyen szomorú megjegyzéseket: “Mi csak lakodalomkor vagy halál esetén találkozunk!”

Visszatérve a dokumentumokhoz, amelyek Gyimessel kapcsolatosak, azok inkább a vámvárhoz kötődnek. Íme egy néhány ilyen adat:

1701-ből származik az az adat, amely szerint Aranyosszék 40, Marosszék 25, Csíkszék 90 köböl gabonát ad a hajdúknak.(23)

Más adatok szerint Gyimesben a német (osztrák) katonák elvették és levágták a helyiek ökreit. (24)

1702-ben 400 székbeli dolgozik a vár mellet egy hétig az új sánc építésénél. (25)

1701-ben erőszakkal hajtják az embereket Csíkból Gyimesbe széna-csinálni a katonaság részére.(26)

Az iratok vizsgálgatásából kitűnik az, hogy a várnak nagy fontosságot tulajdonít Csíkszék, mert nemcsak a birtokos községeknek, de pl. Alcsíknak is voltak itt szeres őrtállói: “Alcsíknak Gyimesben lévő szerese... Szentkirályi Csíszér Ferenc szeres lévén a gyimesi várnál”.(27) Eddig tehát a legtöbb írott dokumetum a várral kapcsolatos. Gyimesről, mint hivatalos településekről dokumentumokban nincs szó. De egészen biztos, hogy lakosok vannak itt, amit már előbb is láttunk. A XVIII. század közepén benépesül az egész Gyimes.

Guberniumi rendeletek szólnak már károkról, járványokról (1770), 1771-ben egy csíkszéki térképen már Ugra is jelen van és ugyanebben az évben Barackost is megemlítik egy járvány kapcsán 15 házszámmal és 19 lakóval. De ezek még nem voltak hivatalos faluközösségek!

Kik is voltak itt az első lakósok? Egyesek szerint Csíkból, Gyergyóból, Háromszékről menekült zsellérek, jobbágyok, katonaszökevények telepedtek ide a patakok fejébe. Aztán soraikat gazdagították a Moldvából Csík fele közelebb húzódó csángók is, akik szintén Gyimesbe telepedtek le. A fenti állításokat igazolják a nevek is: lehetett közös ősük, de ma már nem tartják a rokonságot. Így ezt a vezetéknevet viselik a Bitangok, Ugethányok, Rajkók, Mozsikások stb. Egyesek közülük úgy tudják, hogy ők Moldvából származnak. De már a XVII. században találkozunk ezzel a névvel Gyergyókilyénfalván, később Udvarhely környékén Szentkeresztbánya, sőt Kriza János Háromszéken is jegyez ilyen neveket. Egy Madéfalvi összeírásban már 1600-ban találkozunk a névvel. A TANKÓ valószínű, hogy a Tamás, Tamkó kicsinyítős alakja. Az ANTALOK állítólag Felcsíkról származnak, de ez a vezetéknév Kőrispatakán is régi és gyakori. A MOLNÁROK úgy tudják, hogy Makkfalváról, a SZŐCSÖK Kézdivásárhely környékéről, a BODOROK egy része Fogaras környékéről, Mások Moldvából jöttek, a CIHEREK hegyirablók voltak, a BARÁK Felcsíkról, a Jánók Szentgerlicéről származnak. A FIKÓK és MIHÓKOK a szájhagyomány szerint Moldvából jöttek vissza. Tankó Póra János 77 éves kápolnapataki adatközlő még visszaemlékszik arra, hogy a moldvaiakkal még tartották a rokoni kapcsolatot és a moldvaiak még a nagyapja gyermekkorában gyalogösvényeken jöttek a középloki búcsúra. Tovább faggatva a neveket az AMBRUS nevűek egy része Moldvából, mások Felcsíkról származtatják magukat. A KAJTÁROK Dánfalváról, a RÓKÁK pedig Moldvából jöttek. Hogy mikor jöttek, azt pontosan évhez kötni nem lehet! Imitt-amott a csíki dokumentumokban, összeírásokban már jelen vannak. Így 1722-ben íródott a következő szöveg: “erőszakkal területeket foglalnak el a Gyimesben ottlakók, esetleg bérelnek földeket”.(28) Ebben az időben már léteztek nem hivatalos állandó települések Gyimesben. A feltevések szerint legelőször Sáncpatakon jött létre állandó település, lent a vártól nem messze. Majd Hidegségen (Barackos), a Tankók patakán (ma Kápolna-patak) és Ugrán is léteznek állandós lakások, házcsoportok. Még egy 1721-es összeírás beszél Gyimesben 19 vándorló családról. A helyi hagyomány szerint 1694-ben egy tatár betöréskor a Csíkból elhurcolt emberek közül egy Ambrus nevezetű megszökött és itt elrejtőzött, talán ő volt az első telepes! Hogy katona szökevények is meghúzódtak a völgyben, bizonyíték arra egy 1758-ból származó utasítás, melyben a Gubernium utasítja a széket, akadályozza meg a fiatalok szökését a katonaság elől. (29)

Egy 1764-es összeírás szerint Bilibók Emericus, Michael Bilibók és Ioanes Moldovan csíkszépviziek (de gyimesi lakosok) szerepelnek, mint akik megszöktek az összeírás elől.(30). 1771-ben Ugra már mint település (nem hivatalos) jelenkezik, “egy pestis járvány innen indult el”.(31)

Nagyon régi település Felsőlokon a Rána-pataka (ma Ciherek-pataka) és Sántateleken a Tatros felső folyása. Amint látjuk, a települések a patakok fejében alakultak ki és innen később benépesültek úgy a völgyek, mint a Tatros mente. Először pásztorkunyhók, ideiglenes szullák épültek. Erről is vannak visszaemlékezések az 1800-as évek elejéről:

“A gyimesi Szorosnak Moldvában siető Tatros völgyében elterülnek itt-ott csoportokban, másutt puskalövésnyi távolban egymástól, a mellékvölgyes torkolatban egyenként tünve fel a havasi lakok, melyek körül ledöntött, s czövekekre guzzsal kötözött fenyőszálfák kerteket öveznek.” (32)

Antal Imre említi könyvében (Gyimesi krónika), hogy a fegyvertartás még az 1900-as évek elején is szokás volt itt, akik ide szöktek valahonnan, azok kezdetben, amíg meg nem gyűlt a bajuk a hatóságokkal, vadászgattak az állattartás és favágás mellett. Először főleg juhtenyésztéssel foglalkoztak, télen juhaikkal Moldvába is lehúzódtak, ahol enyhébb volt a tél, mint itt a hegyekben. Tehát ők is, akárcsak más szomszéd népek költözködő, “transzhumán” életmódot folytattak. A szájhagyományok szerint ilyen életmódot folytattak a Pórák, a Bodorok, a Tankók-patakiak. Kapcsolatuk a csángókkal egészen a XX. század harmincas éveiig fennmaradt. A XVIII. században Gyimesbe, főleg a mai Bükkbe és Hidegségre román pásztorok is telepednek le. A felső két községben ezek már csak nevükben őrzik eredetüket. Ilyenek: Oltyánok (Oltean) Vaszi, Györgyice (Gheorghiţa), Baliga, Ungurán stb. vezetéknevűek. Ezekről említést tesznek a csíkszéki irattárában található dokumentumok is (1792-1802). Ugyanitt említem meg, hogy Mária Terézia megtiltja a Moldvában történő teleltetést, amiről előbb szóltunk. Azt a tényt, hogy katonaság elől is bujkáltak itt, mi sem bizonyítja jobban annál, hogy rengeteg puskát rejtegettek. Így csak 1814-ben, hatósági parancsra 56 darab flintát (elültöltős puska) találtak egy jegyzőkönyv szerint “Felső Gyimesben és Alsólok vagy Bükkben”.

Gyimes lassan benépesült és később hivatalosan is települések, falvak, majd községek lettek. De nézzük meg a továbbiakban, mi itt az általános felfogás, honnan származtatják magukat a csángók, létezik-e eredettudat és szóljunk magáról a csángó szóról is.

Legismertebb csángókutatóink: Horger Antal, Vámszer Géza, Gegő Elek, Orbán Balázs, Teleki József, Teleki Domokos érintik a “csángó” szó eredetét és a csángóság történetéről is beszélnek. Véleményeik sokszor különböznek, pontosan az írott dokumentumok hiánya miatt. Maga a csángó- szó először egy 1443-as iratban fordult elő. Majd Gegő Elek 1560-ból talál egy Csángó Andreas nevű bejegyzettet. De nem világos egyik esetben sem a szó jelentése! Orbán Balázs úgy értékeli a szó jelentését, hogy elcsángál, félrejár a többségtől. Beke György is így magyarázza: “csángó, ácsorgó, barangoló, félrejáró”. A névről ők maguk is úgy tudják azt jelenti, hogy elcsángál, félrehúzódik. Akadt olyan adatközlő is, aki a csángó szót a csenget”- származtatja. Mindenesetre a mai értelemben a szót a moldvaiakról először Zöld Péter írta le a madéfalvi veszedelemkor Moldvába menekült pap.

Azt 1781-ben jegyzi egy levelében, hogy csángó-magyaroknak hívják a moldvai magyarokat. A gyimesiekről a csángó melléknevet a XVIII. század végén irt két útleírásban olvashatjuk. Teleki Domokos 1796-ban a következőket írja: “A Gyimes Lunkai lakosokat a csíkiak csángóknak nevezik, mivel ők vándorló emberek, lakhelyeiket gyakran elhagyják.

A másik útleírásban így ír Teleki József: “Közel a Passzushoz (szoros) lakosokra találsz, házaik széjjel vagynak, székelyek, Csíkból vonták ide meg magukat, némelyek Moldovából is jönnek vissza az kivándorlott székelyek. Ezen lakosokat tsángóknak szokták nevezni.” (34)

A csángó szót először a moldvai magyarokra vonatkoztatták. A gyimesiekre, úgy néz ki, a csíkiak használták először ezt a kifejezést. A Csíkszék irattárában pl. az 1700-as évek végén találunk több ilyen bejegyzést: “Gyimesből személyek, csángók Szentmihályra mentek, nevezetesen egy Bodor József nevű”. Ugyancsak 1796-ban Aranka Györgynek írt egy levelet a csíksomlyói nyugdíjas pap, Farkas N. János, aki a gyimesieket csángóknak nevezi: “a Lokon lévő csángók eredetére is gondja lesz”

A gyimesi csángókban él tehát az eredettudat, az 1950-es években még majdnem mindenki tudta honnan jöttek az elődjeik. De amint már említettük, létezett és létezik a mai napig egy néma ellentét a csíkiak és a gyimesiek között. Ez részben onnan származik, hogy az elődök birtokot osztottak. Más oka a székely gőg, amellyel lekezelték a csángókat. Érdekes a történelmi szemléletük, a történelem kronológizálása is! Még a század 80-as éveiben, sőt ma is így osztják fel a történelmi korszakokat:

·         Régi magyar üdő (1919- 20-ig)

·         Régi román világ (1920-1940)

·         Kicsi magyar világ (1940- 1944)

·         Orosz béjövetel után

·         Ceausescu után

Gúny tárgya volt a székelyek szemében a csángók öltözete, kieresztett inge is, amely viselet a be nem avatott szemében romános viselet. Igaz, vannak a moldvai és csángó viseletnek hasonló elemei, darabjai. Mert akik valami elől ide menekültek és bujkáltak, azok a magyar szót rejtették e viselet mögé. De kieresztett inget viselt általában a balkáni paraszt, sőt a XVII. században az arató, szántó magyar paraszt is! Ezen kívül a színek mindent elárulnak! A csángók magyaros színekkel díszítik öltözetüket, míg a moldvai ingek, övek túldíszítettek, igen-igen tarkák! De a virágok, hímek elnevezései, motívumai is eltérőek. Persze ezt ismerni kell és csak akkor lehet ítélni. Mert a kieresztett ing alá rejtették és megőrizték az archaikus, szép magyar nyelvüket. Idevágó, hogy egy mindent tudó öreg csángó hogyan mutatta be az 1950-es években Marosvásárhelyen a gyimesi híres vegyes kórus tagjait. Előre bocsátom, hogy viseletük után sokan románul szóltak a kórus tagjaihoz. Persze ők nem tudtak válaszolni, mert akkortájt még kevesen tudtak románul. Íme, a mi jó öregünk hogyan mutatta be a kórust: “Uraim, mü vagyunk a gyimesi csángók! Nézzenek meg jól! Világ életünkben minket egyesek erősen szerettek a szép beszédünkért, de untak a gúnyánkért! Mások pedig szerettek a gúnyánkért és erőst untak a beszédünkért. Hát, ezek vagyunk mü!”. Csángós öltözetüket egészen a 70-es évekig megőrizték, de soha nem tevődött fel a hová tartozás, a honnan származás, modernebb kifejezéssel az identitás kérdése. Még napjainkban is majdnem mindenkinek van egy-egy rend csángós ruhája, de már csak ritka alkalmakkor öltik magukra: első áldozáskor, bérmáláskor, szüreti bálra, valamint a csíksomlyói búcsúra veszik fel.

Gegő Elek 1838-ban írta a következőket: “Délután a sáncban, a Tatros vize kígyózó medrében a magyarajkú de román öltözetű emberek közé a Lokra értünk. Hol hajdan Szent László királyunk a kunokkal megütközött, s ahol tiszteletére kápolna épült, romjait ma is látni...”.(35)

A kápolna romjai ma is látszanak, mellette egy kis kútban ma is a gyimesiek látni vélik szent királyuk lova lábának nyomát. Több mint bizonyos, hogy Szent László soha nem járt itt. De szelleme élt és ma is él. Gyimesben ma is több tucatnyi mondát ismernek, mesélnek a csodás királyról.(36) De nézzük meg mit gondolnak és mondanak a csángók saját maguk eredetéről? Él-e a magyarság-tudatuk?

A GYIMESI CSÁNGÓK MAGYARSÁGTUDATÁRÓL

A csángóság kérdését a XVII. századtól napjainkig kötetekre rugó tanulmányokban vizsgálták a tudósok. Még is sokan nem ismerik még a magyarok közül sem a csángóság történetét. Az idegenek pedig meghamisítják az eredetükről szóló elméleteket, hogy a maguk javára magyarázhassák azt. A 60-as évek után azonban az erőltetett internacionalizmus ellenére is Magyarországról nemcsak néhány kutató, de az ifjúság is nagymértékben érdeklődik a határokon kívül szorult magyarság sorsáról. Amint már említettük, valamikor mindenki tisztában volt azzal, hogy honnan jött, honnan származott. Az idők folyamán elkoptak ezek az ismeretek, úgy érzik, hogy itt vannak, amióta áll a világ! És mivel sokszor élbe kerültek a föld, az erdő miatt a székelyekkel, nem tartották magukat székelynek! Persze, ehhez hozzájárult a buta székely gőg is, mert napjainkig lenézik a csángót, másodrendű polgárnak tekintik a csángót. Egyáltalán, éppen ezért, ha hazulról elkerülnek iskolákba, egyetemekre, munkára a csángó fiatalok, nem hangoztatják, nem büszkék arra, hogy ők csángók! A székelyeket “magyaroknak”, “falusiaknak” titulálják. De soha sem vetődött fel az a kérdés, hogy ők milyen nemzetiségűek, mert arra mindig egyértelműen azt válaszolták, hogy ők magyarok. Érdekes, úgy érzik ma is, hogy a Magyarországi magyarok jobban megbecsülik őket, mint a csíki székelyek! Amint már mondtuk, a ruha sokszor megtévesztette az embereket. Pedig az ötven vagy hatvanéves emberek még a század közepén sem tudtak románul, mert Gyimesből, főleg az asszonynépség alig mozdult ki. S akkor hol tanulhatott volna meg románul és miért? Ő nem hibás azért, hogy a határok innen elköltöztek! Jól bizonyítja ezt egy adoma is: A hatvanas években az egyik gyimesi ember állami munkára szeretett volna menni. Be is adta annak rendje és módja szerint a kérését és önéletrajzát. Várta az eredményt. Háromszor is visszadobták az önéletrajzot, amíg a káderes megkérdezte tőle:

- Miért azt írja, hogy Magyarországon született, akkor miért nem maradt ott?

- Jaj én ott maradtam uram, ahol születtem. Csak Magyarország ment el tőlem...

A felcsíki nyelvjáráshoz tartozik, de nem olyan nyitott a hangot használnak és az e is közelebb áll az irodalmi kiejtéshez. Orbán Balázs a legnagyobb székely ittjártakor meghallgatva a lakodalmi búcsúztatókat, a következőket írta: “Ezek mutatják szép, zengzetes nyelvünknek fejlettségét... és ez a nyelv költői beccsel bír”. Érthető az, hogy a 60-as évekig archaikusnak tűnt ez a nyelv, hiszen alig mozdultak ki innen az emberek és minden elszigetelt helység jobban konzervál úgy szokást, mint nyelvet.

A 35 féle táncot vizsgálva, amelyeket még az 1970-es években is mind táncoltak, Varga Gyula néptánc kutató megemlíti: “Gazdag lehetett valamikor a csíki székely néptánc-repertoár, ha ennyit megőrzött a hagyományőrző Gyimes. “Feltevődik a kérdés, hogyan őrízték itt meg egészen a 70-es évek végéig 35 féle táncot, mikor a székely néptánc repertoár sem lehetett ilyen gazdag? Erre egyszerű a válasz: Ide nem csak a székelységtől csángáltak, hanem Moldvából is, és ők hozták a körbe táncolt balkán táncokat. De jöttek más helyekről is, mindenki hozta a maga kincseit, amelyeket itt egységessé ötvöztek. A gyimesiek hiedelemvilága, szóbelisége, szokásvilága is így ötvöződött és ezért olyan gazdag! De a gyökér maga, az székely mind nyelvben, mind szokásokban, anyagi és szellemi kultúrában. Egyetlen példa erre: amit ma gyimesi jellegzetességnek könyvelnek el, a kéttagú zenekar, a “mozsikás és gardonyos” egyáltalán nem helyi “találmány” hiszen a 60-as évekig még Felcsíkon, Szentdomokoson is ilyen zenekar szolgálta a talpalávaló zenét! Itt, Gyimesben, hála egy jó erős zenész-dinasztiának, a Pulikáknak, Halmágyiaknak, Zerkulának, máig is él itt ez a zene. Kevesen tudják ma már, hogy a fenti zenészek elődjei Felcsíkról jöttek! De hadd ne fejtegessük azt, ami nem szorul bizonyításra! Inkább nézzük meg, mi a véleménye a mai csángónak eredetéről és magyarság tudatáról.

Először is, ritka az a család, amelyik nem tudná, honnan jöttek ide az ősei. Mert ők állandó kapcsolatot tartottak a “falusiakkal”, a “magyarokkal”. Ez a kapcsolat valamikor a rokoni érzésekre alapult, majd átalakul szellemi és gazdasági kapcsolattá. A legrégibb időktől, mivel Gyimesben fejletlen volt a kézművesség, a bútorokat, szerszámaikat, gazdasági eszközeiket Csíkból szerezték be, de itt vásárolták a búzát, rozsot, itt őröltették a finom-lisztet, a székelyektől bérelték, majd megvásárolták a földeket, erdőket. Ők tejterméket, deszkát, állati bőrt adtak cserébe a falusiaknak. A szellemi kapcsolatról így vallanak:

“Mü mind arrólfelől jöttünk ide. Nagyapám mesélte, hogy a csíkiakkal örökké tartottuk a kapcsolatot. Még az én gyermekkoromban es Magdolna-bócsúra a hegyen jöttek keresztül a magyarok és megyézni (vendégségbe) vitték őket a lokiak. (Ambrus Fülöp sz. 1907)

“A legszebb az vót, amikor a pünközsdi bócsúra mentünk, és a mü keresztünk találkozott a csíkiakéval. Lehajtottuk a nagy lobogókat, kereszteket, suhogtattuk, suhogtattuk, úgy köszöntöttük egymást. S mind, ők es mü es sírtunk örömünkbe, hogy még egyszer találkozhattunk! (Mónus Berta sz. 1922)

“Román iskola volt akkor s én egy kicsi katekizmus könyvből tanultam meg magyarul olvasni egyedül. Mert a román tanyító egy szót sem tudott magyarul, mü sem románul. Ilyen iskola volt akkor!” (Tankó József Jáni sz. 1916)

Persze, amint láttuk, ellentétek is léteztek az ide csángáltak és a székelyek között. Nem csoda, hiszen földet, vagyont osztottak és ma is ölre, perre megy testvér-testvérrel is egy darab birtokért. De egy biztos: minden körülmények között élt és él a szárazás-tudatuk. A legújabb, embereket egymás ellen uszító földtörvényről mondja elkeseredetten Bartos Imre 61 éves felsőloki gazda:” Amikor az őseink elindultak volt Csíkországból, kár hogy nem mentek volt a tengerig, hogy hulltak volna oda bele! Ahonnan eljöttünk ott sincs földünk, s ami itt van, az sem a mejink.”. Az elkeseredésen túl, világos, hogy tudatában van, ki ő és honnan származik. Felvetődik a kérdés, büszkeség-e csángónak lenni, vagy szégyen? Szégyennek nem szégyen, de egyáltalán még senkit sem hallottam, hogy büszkélkedett volna a csángó mivoltával! Mert már elébb taglaltuk az okokat. A szónak lekicsinylő, pejoratív mellékíze van! Bizony sokszor volt gúnytárgya a csángó! Igen sokszor ahhoz, pont testvérei tudatlansága nyomán, hogy valamikor is büszke lehetne csángóságára. Tehát mondjuk ki kereken, sértett, lenézett, lekezelt fél ő. A román lebozgorozza a csángót, mert nem tud románul, a székely pedig “lecsángózza”, annak ellenére, hogy sokszor szebben beszéli az ősei nyelvét, mint például a felcsíki székely. Igaz, ezt az érzést lassan a székelyek is tapasztalták, mert az anyaországban ők is romániai góbék, a butábbak szemében pedig egyenesen románok! Annak érdekében, hogy a csángók leküzdhessék egy kisebbség kisebbségének kínzó, sokszor megalázó érzését, úgy tapasztaljuk, hogy a magyarországiak tették a legtöbbet! Amikor még az bűn volt, már akkor is ellátogattak ide, összegyűjtötték szellemi javainkat, közétették azokat, hogy valóban a magyar egyetemes kultúra javaivá váljanak. A gyimesiek körében itt helyben a magyarságtudat, az eredettudat ápolásáért legtöbbet az egyház és az iskola tett a történelem folyamán. Egyetlen példát említünk itt: Gyímesbükköt, a legalsó gyimesi nagyközséget politikai okokból a 60-as években elszakították a többi gyimesi csángóktól és adminisztrációs úton Bákó megyéhez csatolták. Így az iskolák, adminisztráció nyelve és a felíratok automatikusan román nyelvűek. Még a legnehezebb években is, amikor már leírni sem volt szabad a magyarnyelvű helységneveket, a bükki katolikus pap magyarul írni- olvasni tanította a templomban a csángó gyermekeket. Igen, írni tanította és nagy volt az érdeklődés! Az 1989-es események után a bükki csángók többször is kérték, csatolják vissza községüket a völgy másik két helységével együtt Hargita megyéhez. Senki nem hallgatta meg őket, akik harminc év alatt román iskolába jártak, azok már magyarul keveset tudnak segíteni iskolás gyermekeiknek! Valakik elérték céljukat, ma már többen adják román iskolába gyermekeiket itt is! A könnyebbséget választják, pedig otthon csak magyarul beszélnek. A bükki iskolákat a harminc év alatt román tanerők lepték el, alig akad magyar ajkú tanár! A gyökértelen, alig induló magyar iskolákban képzetlen tanítók, tanárok dolgoznak. Ez a másik oka annak, hogy a szülők félnek rátérni a magyar oktatásra. Pedig az egyház mellett az iskola mindig, a történelem folyamán tette, amit tennie kellett, hangos ceremóniázás nélkül. Ezért kérték már 1934-ben is a magyar iskolát a gyimesiek. Nehéz lenne megmondani, ki az oka annak, hogy miért nem követelik ma a magyarnyelvű iskolát a gyimesbükkiek, hisz a másik két testvérközségben csak magyarnyelvű iskolák működnek és mégis bátran állíthatjuk, hogy a továbbtanulási arány sokkal jobb, mint Bükkben. A legszebben arra a kérdésre, hogy minek vallja magát, íme hogyan válaszolt Tankó József (Jáni) 78 éves csángó: “Hát én magyarul imádkozom, kárinkodok, jajgatok, hát akkor mért kérdi, hogy én mi vagyok? “Itt nem volt soha könnyű az élet, de a csángókat vonzotta a nagy szabadság! Az elődök jól tudták, mitől menekültek ide, de tudták azt is, hogy kik ők! Csak, sajnos, a történelem menete sok ember gondolatát össze-vissza zavarta... A Gyimesvölgyét, ahol több, mint 15000 csángó-magyar él, vízválasztó hegyláncok sorozata határolja a csíki-gyergyói székelylakta területektől. Ezek a magas hegyek elhatárolták, de soha igazán nem választották el őket egymástól. Ma is tudják kik ők és azt is, hogy honnan csángáltak ide. Gyönyörű balladáikban, keserveseikben gyakran énekelnek a bujdosásról. Valahol, Háromkúton, amely még Gyimeshez viszonyítva is egy igen-igen eldugott tanyavilág, néhány ház alkot itt egy falucskát, ők is gyimesi csángóknak vallják magukat, Kallós Zoltán, a gyimesi népdalok megszállott, tudós gyűjtője a következő régi baladás hangulatú keservesre talált:

Elbújdosok, megpróbálom

Ha elveszek se lesz károm

Ingem úgy sincs ki sajnáljon

Ki értem könnyet hullasson!

Elgondolkoztató, miért olyan szívszaggatóan szomorúak a gyimesi balladák, keservesek? Íme egy példa a száz közül:

“A gyimesi hegyek kőből vannak rakva

Sok jó édesanya sírva jár alatta

Ne sírj, édesanyám, ennek így kell lenni

Minden jó családból egynek rossz kell lenni

Édesanyám voltál, mért nem tanyítottál

Mint a vékony nádszált, mért nem hajlítottál

Hajlítottál volna, meghajlottam volna

Világ csavargója sohse lettem volna

Vajon amikor a csángók idecsángáltak, hozták magukkal a szomorú énekeiket és úgy általában hajlamukat a szomorúság felé, vagy itt tettek szert arra? Ki tudná ezt már megmondani? De annyi biztos, hogy még nem vettem részt olyan lakodalomban, melynek a végén, úgy reggel felé el ne énekelték volna, legtöbben sírva azt a keservest, hogy:

Én Istenem, mért vertél meg

Mikor nem érdemeltem meg

Mért vertél meg, jobban mint mást

Én sem voltam rosszabb, mint más !

Ami a gyimesi csángó nyelvjárást illeti, tulajdonképpen nincs is ilyen! Alapjába véve az közös a felcsíkiakéval. Ami eltérés van hangtanilag, az abból adódhat, hogy ide máshonnan is érkeztek az “elcsángáltak”, ezenkívül Gyimes földrajzilag elég elzárt vidék és jól konzerválta a nyelv régi, archaikus formáját, ízét. Ezt még az iskola sem zavarta, mert bizony még Orbán Balázs szerint is, de a szájhagyományokból is kitűnik, hogy a csángók nem sokat fáradoztak a tudományért, mint bármelyik pásztorkodó nép. Nem sokat adtak az iskolázott, nadrágos emberre, két-három telet jártak iskolába. Így is mondták: nem két-három osztályt vagy évet, hanem két telet!

A következőkben megemlítünk egy néhány alig észrevehető eltérést, ami a csíki és gyimesiek beszédében észlelhető. Hangtanilag a csángóknál sok szóban megrövidül az ó és ú hang. Pl. ut, turo, buza. Viszont az e hang nem olyan nyílt, mint a felcsíki kiejtésben, amely már súrolja az a hang határát. Pl. ember. Van egy jónéhány szó a gyimesiek szókészletében, amit ma csak itt használnak. Pl.: aggató = edénytartó, ángyi = sógorasszony, bütű = valaminek a vége, bambuc = cukorka, cefre = leányka, curung = vékony karó, csiperke = rágó szurok, csökött = fejletlen, duvaszka = egy orsónyi fonal, dürüszöl = lesúrol, evet = mókus, megehül = éhes, firigyez-falángat = szóban támad, gezder = vékony gally, hetevén = fiastyúk, hiú = csűr és házpadlás, guzslyaskodik = a legény a leánnyal hál, izrik = tüsszent, rekeg = ordít, sebestej = savanyútej, moszt = fűrészpor stb. Az itt használt szavak egy részét a moldvai csángók is használják. Pl. bitkó = hegycsúcs, tentelló, fetyelló = kissé ütődött. Világos, hogy az ilyen szavakat a Moldvából ide visszahúzódó csángók hozták magukkal, ők pedig a románból vették át. Íme mit ír erről a nyelvről Demeter Tekla magyarországi néprajzkutató a Salamon Anikó által gyűjtött “A gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák” című könyv előszavában: “A gyűjtemény, amelyet az olvasó kézhez kap az egyik legarchaikusabb magyar nyelvű népcsoportnak, a gyimesi csángóknak mondáit, legendáit, imáit tartalmazza.” (37)

A HIVATALOS TELEPÜLÉSEK KIALAKULÁSA

Láttuk már mikor kezdett benépesülni és honnan jöttek az első lakosok. Azt is tudjuk, hogy ma a Gyimesvölgyét három nagykiterjedésű, közepes népességű község alkotja: Gyimesbükk, Gyimesközéplok és Gyimesfelsőlok. A Gyimesvölgye összlakosságának száma 15.000 körül mozog, az 1992-es adatok szerint. Ebből Gyimesbükkön 5686, Középlokon 5443, Felsőlokon 3472-en élnek. Ez a szám változik, mostanában sokan visszaköltöznek a városokról is. Itt még mindig van természetes szaporulat is.

A legrégibb település hivatalosan és egyházilag is Gyimesbükk, utána Gyimesközéplok és a legfiatalabb település Gyimesfelsőlok. Az 1563-as registrum egyiket sem említi mint települést. A XVII. századi említések is inkább a várral kapcsolatosak, beszélnek elszórtan lakósokról de nem hivatalos településekről. A hivatalos dolgaikat a “falun” a csíki községekben intézték. A XVIII. század végén Gyimesbükkben községháza és hivatal alakul . Egészen az 1790-es évekig Gyimesközéplok közigazgatásilag Gyimesbükkhöz tartozott. Előtte pedig ezt biztosan tudjuk, hogy 1782-82-ig a csángók hivatalból Csíkszentmiklóshoz tartoztak. Mindenesetre a szétválás a XVIII. század vére és a XIX. század első éveire tehető, úgy gondolják a kutatók, hogy 1810-ben történt meg ez az esemény, mert 1815-ben “Sándor Mihály csíkszéki főkirálybíró egy átiratban Csíkgyimesloki mindkét bíróságot vagyis gyimesbükkit és lokit vagyis gyimesközéplokit említ. Gyimesfelsőlok pedig csak 1850-60 után válhatott külön közigazgatásilag Középloktól. Ez a különválás az 1900-as évek elején lett teljes.(38) Érdekes, a gyimesbükkiek ma is úgy emlegetik a kozéplokiakat, hogy a “lokiak”. Egy loki vette meg a lovamat”, ”megyek a lokra piacra”. Tehát a XIX. században próbálkoznak hivatalos falvakká rendeződni a szétszórt gyimesvölgyi patakok lakossága. Ez nem azt jelentette, hogy leköltöztek, a patakok fejéből a Tatros mentére. Habár a felsőbb szervek ezt is sürgették! Így pl. 1813-ban elrendelik “a Tatros mejjékit járhatatlan völgyekben levő kalibáknak egy hellyre való telepítését”(39) Azért tehetjük Középlok különválását az 1810-es évekre és nem előbbre, mert az 1784-87-es első Magyarországi Népszámlálási adatok egyetlen gyimesvölgyi helységről beszélnek, mégpedig Gimes Lunkáról 103 házzal, “94 családok” jogi népesség 507, tisztviselő 2, nemes 2, zsellér 94. Ez az összetétel már nem alkalmi telepesekre, hanem már valódi falu-szervezetre vall. (40) Egy 1850-es összeírás már önálló faluként tünteti fel Gyimesfelsőlokot, sőt 1857-ből már ismeretes a falu bírójának a neve is Tankó Péter személyében(41). Ezekben az összeírásokban, írásos utalásokban zavaró az, hogy nem világos, a falu megnevezés önálló közigazgatási területet jelent-e vagy csak olyan egyre szaporodóbb ház-csoportot, amely valamelyik csíki anyaközséghez tartozik. Mert Orbán Balázs is félreérthetetlenül 1866 körül három faluról beszél: “Felső-, Közép- és Alsó Gijmesről vagy Gijmes Felső Lok, Gijmes Közép Lok és Gijmes Bükk. Csak onnan gondoljuk, hogy ezek már hivatalos települések, amikor a csángók elöljáróiról beszél, akik ők maguk sem tudtak írni-olvasni. Tehát már voltak elöljáróik. A későbbi utazók, kutatók a három gyimesi falut, majd községet mindig együtt tárgyalják. Ki gondolta volna, hogy képes valaki ezt a mindenképpen összetartozó területi egységet szétszakítani tiszta politikai meggondolásból. Márpedig ezt tette a román állam! Az 1960-as években a legalsó gyimesi községet, Gyimesbükköt közigazgatásilag kiszakították természetes egységéből és áttették Bákó megyéhez. Akkor még nem mindenki értette a cselekedet célját: szétválasztani egy évszázadok óta összeforrott népcsoportot. A legnagyobb és legrégibb gyimesi községben megszüntették a magyar oktatást, román ajkú tanárok és tisztviselők lepték el a községet. Azt gondolná az ember, hogy amikor 1989-ben a fejünkre szakadt a felemás romániai demokrácia, megváltozik ez az állapot. Hát nem így történt! Amikor az elrománosításról, a “nemzeti államról” van szó, amely Románia esetében egyáltalán nem nemzeti állam, akkor nincsenek pártérdekek, akkor az elvakult nacionalizmus és sovinizmus mindenkor mindent elsöpör. Jöhet Európai Unió, bármi a világon, ezt az érzést a románok még az elkövetkező ötven évben nem fogják levetkőzni. Ott, ahol 10-15 vallás közül (figyelem, nem szekta!) csak egy az államvallás, ott ez a felfogás még sokáig élni fog. Hogy ne is beszéljünk arról, hogy a moldvai papok szerint a magyar nyelv az ördög nyelve! Szegény magyar nyelv és szegény magyarok! Sajnos, így állunk Gyimesbükkben: először az iskolákat veszítettük el, majd lassan elveszítjük a lelkeket, a magyarságtudatot! Pedig a helyi küldöttek többször felmentek 1989 után Bukarestbe jogos kérésükkel, hogy helyezzék őket vissza közigazgatásilag a többi gyimesi községekhez, Hargita megyéhez. Ez a kérés néma fülekre talált.

A NÉPESSÉG ALAKULÁSA A GYIMESVÖLGYÉBEN

A talált adatok nem mindig egyeznek és éppen ezért kiválasztunk éveket, megvizsgálva a lakosok számát. Így az első biztos adat Gyimesvölgye lakosságáról egy 1721-es összeírás, amely “tizenkilenc vándorló családról tudósít”. Az 1784-87-es első magyarországi népszámlálási adatok Gimes Lunkán 507 összeírt személyt találtak.(42) Tehát valós az a megállapítás, hogy 1786-ban még csupán 500 körüli az egész völgy lakossága.(43) Egy másik összeírás 1799-ből már 550 lakosról tesz említést. A következő adat ötven évvel későbbi, mely szerint 1850-ben már 2882 lakost írnak össze. Orbán Balázs 1866 körül az itt lakók számát 4000 körülire saccolja. Nem könnyű pontos adatokkal számolni ebben az erdők, patakok fejében szétszórt gyimesi világban! Ki tudja, valahol valamelyik völgy, patak fejében hol vannak szullák, kalibák? De menjünk tovább a statisztikákkal. Egy 1868-as statisztika már 4848 lakosról beszél, míg 1893-ban 8305 személyt írtak össze, majd hét évre rá, azaz 1900-ban 8941 személyről esik szó. Ezzel beléptünk a bűvös XX. századba! 1910-ben 11.666 lakosról tud a statisztika, amelyből 9631 római katolikus magyarnak vallja magát.(44) A magyarok mellett itt, főleg Bükkben, a Moldvával határos legalsó és legrégibb csángó községben románok is telepedtek le, akik később görög katolikus vallásúak voltak. De itt soha nem voltak az 1950-es évek előtt ortodoxok. Ezeket a görögkeletieket térítették át az ortodox vallásra, erővel a kommunizmus éveiben. Hidegségen, Középlok egyik részén a szájhagyomány szerint szintén telepedtek le román pásztorok, Moldvából jöttek. Ezek, mivel itt senki nem beszélt románul, teljesen átvették a helyiek szokásait, nyelvét. Csak a nevük emlékeztet származásukra. E kitérő után, nézzük tovább statisztika szerint a lakosok számának változását. Így 1941-ben Gyimesvölgye lakóinak a száma 14.117, melyből 13.485 magyarnak vallja magát. Érdemes megvizsgálni egy néhány számadatot. Ha az 1867-es és 1893-as évek adatait hasonlítjuk össze, 26 év alatt kétszeresére nőtt Gyimes lakóinak a száma. Ez egyáltalán nem lehetséges csak természetes szaporulattal, még akkor sem, ha nem volt ritka itt a 8-9 gyermek a családokban! Jöttek bizony, idecsángáltak kívülről, Csík- és Gyergyó felől és más magyar vidékekről az emberek, de jöttek folytonosan Moldva felől is. Csak így magyarázható a nagy szaporulat. Persze az idevándorlásnak ismert történelmi háttere van. Gondoljunk csak a székely határőr-ezredek felállítására, amikor bizony futott a székely Moldva felé! Egészen biztos, hogy néhányan csak Gyimesig jutottak el, ott letelepedtek. De adatok vannak arról is, hogy már a madéfalvi veszedelem előtt, 1763-ban egyszerre Csíkból 278 család ment át Gyimesen Moldvába. 1764 január 7-ét követően (Madéfalvi veszedelem!) ki tudná megmondani hányan vették a bújdosás tarisznyáját és menekültek Moldva felé? Csak az ének siratta őket:

“Mikor Csíkból elindultam, jaj...”

A vándorlás nem szűnik, 1775-ben a királynő szigorú büntetést ír elő az elvándorlókra. Persze, ha elfogták őket! Úgy látszik, a század elejétől, azaz 1900-tól a szaporulat lelassul, már alig akad bevándorló, csak természetes szaporulatról beszélhetünk. De arról, hála az Istennek, még mindig beszélhetünk, egészen az 1980-as évekig. Mert a születések száma jóval meghaladta mindig az elhalálozások számát! Itt egészen a 60-as évekig szinte ismeretlen fogalom volt az “egyke”. Érdekes jelenség, hogy amíg a múlt században és egészen a 70-es évekig 4-6 gyermek gazdasági erőt is jelentett, addig napjainkban ha valakinek sok gyermeke van, az nyomort jelent és a közösség leértékelően beszél ezekről a családokról. Ha megvizsgáljuk a számokat, természetes szaporulattal is jócskán nőtt a lakosok száma. Így 1900-tól 1910-ig 2725-tel, míg 1910-től 1941-ig, tehát 31 év alatt mindössze 2415-tel, tehát lassul a szaporulat, ekkor 14.117 lakosa volt a Gyimesvölgyének. Itt aztán meg is állt a szaporulat, habár csak 1998-as év volt az első esztendő, amikor többen haltak meg, mint ahányan születtek! Ha 1941-ből átugrunk 1979-be, alig észlelünk szaporulatot. Igaz, közben volt már egy világégés, ahol a gyimesiek is, akik a feláldozott magyar hadseregben harcoltak, lefizették szomorú adójukat magyarságukért. Napjainkban is 15000 körül mozog a gyimesvölgye lakóinak száma. Ha eddig csak bevándorlásról szóltunk, itt az ideje, hogy beszéljünk a visszavándorlásokról is. Szó lesz a Gyimesből máshová vándorlásokról az idők folyamán. Először Dánfalváról, Csíkszentimréről, Karcfalváról, Szépvízről kapunk jelzéseket, miszerint egész családok telepedtek át Gyimesből . Egy nagy kivándorlási hullám az 1946-47-es szárazságok idején hagyta el szülőföldjét és több százan az Érmellékére, Pécskára, Lugos környékére telepedtek le. Először tanyákra, a falvak mellé tömörültek, majd később a termelőszövetkezetekbe olvadtak és a közeli városokban állami munkákat vállaltak a fiatalok. Így pl. Érmihályfalván, Érkeserűn, a Középlokról elszármazott Blágák egy egész faluközösséget alakítottak. Mások közelebb vándoroltak és csángó falucskákat hoztak létre. Ilyen pl. a Csíkszeredához tartozó hegyaljai település Csiba, vagy Alcsíkhoz közel kialakították Egerszéket és Gyürkét. Háromszék vidékén, Kézdivásárhely mellett is telepedtek le. A termelő szövetkezetekben a csángók kitűnő munkaerőnek bizonyultak az általuk több száz éve gyakorolt állattenyésztésben, így a gazdaságok előszeretettel foglalkoztatták a gyimesieket. Érdekes megfigyelni, hogy bárhová mentek, együtt maradtak, nem vegyültek főleg az első tíz-tizenöt évben a bennszülöttekkel! Jó példa erre a Sepsiszentgyörgy melletti Szépmező, ahol a farmon gyimesi származású csángók dolgoztak valóságos csángó negyedet hoztak létre, magukkal vitték a csángós ünneplő ruhájukat, szokásaikat, népdalaikat, táncaikat, saját kultúrcsoportjukkal évente, versenyeken megörvendeztették a város nézőközönségét, színesebbé téve ezzel a kulturális életet. Gyermekeik betelepedtek a városba, iskolákat végeztek, de nagy eseményekre hazajönnek a Gyimesekbe. Ezenkívül a nagy iparosítás éveiben, amely úgy felbolygatta a világot és csúcsát a hetvenes években érte el, százak költöztek a közeli városokba, Csíkszeredába, Gyergyóba, Udvarhelyre, a moldvai városok közül Komonestre, Mojnestre, Galacra, Onestre, Borzestre. Sok gyimesi telepedett le Brassóban.

A két világháború között, de még a hatvanas években is, olyan tanyákra telepedtek ki a községekből sokan, amelyek 20 házzal iskolát is építettek, boltjaik vannak. A fiatalok igyekeztek innen városra, főleg Gyergyóba telepedni, de többen ott a tanyán építettek lakásokat. Ilyen falvacskák: Háromkút, Farkaspalló . Ezek hivatalosan Középlokhoz tartoznak. A felvázolt elvándorlásokból következett az a tény, hogy 1941-ben 14.117 lakója volt Gyimesvölgyének és a szám a mai napi alig változott. A három községben a XX. század elején a születések száma 200- 250 körül mozgott. Az 1910-20-as években ez a szám néha elérte a 300-at is, igaz elég nagy volt a gyermekhalandóság és más betegségek, pl. a torokgyík is gyakran aratott. Majd közbejött a két háború és a kivándorlások. Aztán, amint említettük, a nagy, erőltetett iparosítás, ingázás, és az eddig szokatlan következménye a nők ingázásának, az egykézés: sok családban már nem tudtak annyi gyermeket vállalni, mint a század első felében. Új igények jelennek meg a lakásépítésben, azok berendezésében, megjelent az autó is ! És a bűvös 15000-et nem tudta és nem is hiszem, hogy valaha is át tudja lépni Gyimes lakóinak a száma. Mert 1998-ban először, több volt az elhalálozások, mint a születések száma. Szép, nagy házak épülnek, de az udvarokon alig lézeng egy-két gyermek! A népesség száma így alakul 1900 és 1992 között:

1900: 8.941, 1910: 11.666, 1930: 12.362, 1941: 14.117, 1956: 14.186, 1966: 14.382, 1971: 14.413, 1977: 14.290, 1992: 14.402.

AZ EGYHÁZKÖZÖSSÉGEK KIALAKULÁSA,
TEMPLOMOK ÉPÍTÉSE

A templom, az egyházközösség kialakulása a falu vagy község formálódásának fontos ismérve. Íme mit mondanak az adatok a gyimesi községek egyházközösségeinek kialakulásáról: A XVIII. században, mivel itt nem volt templom és papi szolgálat, az esküvőket és születéseket a csíki községek plébániáin jegyezték be. Már elébb találkoztunk ilyen esetekkel. De hadd említsünk még meg egy néhány bejegyzést, amelyek a csíki községek anyakönyveiben ma is megtalálhatóak: “1745-48 között három moldvai Gyimesen élő katolikus vallású családot jegyeztek be a somlyói anyakönyvbe. 1760 és 1800 között harminckilenc gyimesloki házaspár nevét írták be a csíkszentmiklósi, a rákosi és somlyói anyakönyvekbe.” (45) A gyimesi csángók kivétel nélkül ma római katolikusok. Akik görögkeletiek voltak, azok román származásúak, még akkor is, ha közben egyesek elmagyarosodtak. Ilyenek ma főleg lent, Bükkben vannak, és habár erőszakkal térítette őket a román állam az ortodox vallásra, sokan ma is azt tartják és furcsamódon, ha magyarul is beszélnek, románnak vallják magukat. Ide a reformáció nem jutott el, mert János Zsigmond próbálkozásaikor Gyimesvölgye lakatlan vidék volt. Aki ezután idekerült Csíkból, Gyergyóból az már eleve római katolikus volt. Jöttek mások is Udvarhely, Háromszék környékéről, de azok mind áttértek a többség vallására. A gyimesiek egészen napjainkig mélyen vallásos érzésű emberek, különösen a Mária kultusz jellemzi hitüket és mivel állattartással foglalkoztak, különös szerepe van imáikban Pádovai Szent Antalnak és a keddi böjtnek. Máriát minden imájukba belefoglalják, és szerintük Csíksomlyó, ahol a csodatevő Szűz Mária szobra áll, és ahová búcsúra járnak hálát adni a csodatevő nagyasszonynak, Róma után a legszentebb hely.(46) Máriát “Babba Máriának” becézik, ami drágát, szépet jelent.

Az 1784-87-es első magyarországi népszámlálás Gyimes Lunkán egy papot is talált. Habár ezután is vannak házassági és születési bejegyzések a csíki anyakönyvekbe annak az lehet az oka, hogy Gyimes felső részeiről inkább mentek az emberek a “falura”, azaz Csíkba. Pedig tudjuk, hogy 1782-ben a somlyói Ferencrendi szerzetesek plébániát alapítanak Bükkben s így egyházilag is törvényes lett az ideiglenes település. Az elnevezés: Csík-gyimes egyházmegye.”...a hozzátartozó bükki filiájával 416 hívője van”(47) A bükki plébánián 1785-ből vannak az első anyakönyvi bejegyzések. Gyimesközéplok 1782-ig Csíkszentmiklóshoz,, azután pedig a gyimesi (bükki) egyházközséghez tartozik, amelynek 1795-től leányegyháza. Ebben az időben még nem volt Középloknak papja, de már 1786 körül létezett a mai Kápolna-pataka szádában egy ideiglenes kápolna, ahol miséztek is a vendégpapok. Innen származik a patak mai elnevezése is, amelyet valamikor Tankók patakának hívtak. Sokkal később, 1851-ben Középlok egyházilag szétvált Gyimesbükktől. Középlok védőszentje Mária-Magdolna lett, július 22.-ét minden évben búcsúval ünneplik, ahová nemcsak a gyimesiek de a környező székely falvakból is előszeretettel jöttek. A XX. század elején még a felsőloki hívek idejártak misére, keresztelni, esküdni, a régi ösvények, ahol rövidítették az utat, még ma is láthatóak. Középlokon 1853-ban fogtak hozzá egy nagyobb templom építéséhez, az építést egy év alatt be is fejezték. A központi nagy templomról van szó. Ekkor egy statisztika 3134 hívőről beszél. Persze ebbe beleszámítanak a felsőloki hívők is, hiszen ott még nincs templom és a század elején Középlok összlakóinak a száma sem éri el a 3000-et. 1902-ben bővült a templom, majd 1991 és 92-ben Szilveszter Imre papsága idején újra bővítették a templomot és mutatós, emeletes papi lakot építettek. Bükkben Dani Gergely papsága idején, 1972-ben fejezték be egy új, modern gyönyörű templom építését. Ez akkor csodaszámba ment, mert alig van rá példa, hogy tornyos templom építését engedélyezte volna a Ceauşescu rendszere. Gyimesbükk már akkor Bákó megyéhez tartozott, megszűntek ott a magyar iskolák. A fenti plébános azt is szívügyének tartotta az állandó építkezés mellett, hogy a csángó magyar gyermekeket, akiktől a rendszer ellopta a magyar ábécét, írni-olvasni tanítsa a templomban. Visszatérve az adatokra, Orbán Balázs az ismert művében 1866 körül két egyházközségről beszél: Gyimesbükk és Gyimesközéplokról. Gyimesfelsőlok amint már erről beszéltünk, egyházilag is a XIX. század elejéig Csíkszentmiklóshoz, majd 1953-ig Gyimesbükkhöz tartozott. 1902-ig Gyimesközéplokal közös egyházközösséget alkotott. 1902-ben befejezték Felsőlokon is a templom építését és akkor vált Felsőlok külön egyházmegyévé. Itt a templomot 1964-ben és 1990-ben bővítették. Mivel a gyimesi községek igen nagy kiterjedésűek, ezért egyes távoli falurészeken kápolnánál nagyobb, kisebb templomok épültek. Igy lent, Gyimesbükkben (Nagygyimes) még van két kisebb templom, valamint egy görögkatolikus templom, amelyet átalakítottak ortodox templommá. Középlokon még van, a Hidegség völgyében három kisebb templom. A legfelső (bükkhavasi) templom helyébe új, modern, 4-500 személyt befogadó gyönyörű templomot építenek amelyet a milléniumi év tiszteletére 2000 tavaszán adnak át, védőszentje Szent István lesz. Az építkezés lelke, a már említett építő pap, Szilveszter Imre. Felsőlokon, Sántatelekén nagy imaházat építettek a 80-as években. 1995-ben eddig páratlan kezdeményezést fejezett be Berszán Lajos esperes: megépítette a “sziklára épült imaházat” és egyúttal a Szent Erzsébet nevét viselő római katolikus gimnáziumot. 1998- ban már érettségizett az első promóció.

A templomok ma is tömve vannak, a gyimesi csángók nagyon vallásosak. Identitástudatuk megőrzésének az iskola mellett, óriási szerepe volt az egyháznak. Ma is a legjobban működő civilszervezet és öröm nézni, hogy fogja össze a csángóságot hitben, építkezésben és karitatív cselekedetekben. A legsötétebb elnemzettelenítés éveiben is az egyház a megmaradás, a nemzeti hovatartozási tudat fő ápolója, támasza, reménysége volt és úgy gondoljuk, az is marad. Pártok, rendszerek jönnek-mennek, de a nép, az egyház és az iskola maradnak!

A CSÁNGÓ ÉS AZ ISKOLA

Orbán Balázs a sokat emlegetett művében a rengeteg jó tulajdonságuk mellett a következőket írja a gyimesi csángókról: "árnyoldaluk pedig az, hogy oly kevés közöttük az írástudó, a csángók idegenkednek az iskolától, a tudományt nem kedvelik, annak értelmét nem látják.” (48) Az iskola valóban nem volt soha a gyimesi csángó erős oldala! Nem értékelte a ”nadrágost”, az úriembert, igen- igen függetlennek érezték valamikor magukat ebben a hegy-völgy országban. A hatvanas évekig állami munkára sem jártak, akkor mi szükségük lett volna, szerintük, az iskolára? A nők nem mozdultak ki a faluból, esetleg életükben egy néhányszor elmentek Csíksomlyóra a fehér keresztaljával a Pünkösdi búcsúra. Mindenki, pedig elég népes családjaik voltak, “megfőtt a saját leviben” ahogy itt mondták. Ősszel és tavasszal a pásztorkodással voltak elfoglalva a gyermekek, ezért csak a téli hónapokban járogattak iskolába, ha egyáltalán jártak. Igaz, az osztrák-magyar monarchia idején, de főleg a századforduló éveiben (1895- 1910) erős iskolarendszert építettek ki, kötelezővé téve a népiskolai látogatást. De ki tudott összeszedni minden pásztorkodó gyermeket a hegyekből, a patakok fejéből? Ebben az időben épült a szép megállói iskola két nagy tanteremmel és tanítói lakással. Ezt az épületet Gróf Mailáth Gusztáv Károly, Erdély katolikus püspöke építtette 1899 és 1900 között. Szintén a középloki Megállónál, átellenbe a fenti iskolával épült egy kántor tanítói lakás egy nagy tanteremmel, melynek falán az 1998-as javításkor a következő felirat bukkant elő: “ROMAI KATH. ELEMI NÉPISKOLA”. Tehát a század elejéig Gyimesből alig került ki 1-2 magasabb iskolát végzett ember. A 20-as évek után már akadt egy pár egyetemet végzett ember: orvos, tanár de ezek száma meg se közelíti más vidékek tanult embereinek számát! Ebben az időben, amikor a legalsó gyimesi községben vámállomás, vendéglők, tiszti étkezde stb. létezik, itt a legfejlettebb az iskolahálózat és innen mennek tovább iskolába tanulni a fiatalok. A legelső iskola is Gyimesbükkön alakult. A továbbtanulók egy része nem bennszülött csángó, hanem fakereskedők, tisztviselők, vendéglősök gyermekei. Később, egészen napjainkig a legfejlettebb iskolahálózat Középlokon működik. 1950 után gyökeresen megváltozik a gyimesi iskoláztatás helyzete! Az úgynevezett népi demokráciának volt egy kezdeti, emberarcú szakasza. Ezt senki nem tagadhatja le. Minden patakra iskolákat létesítettek, este a felnőttek bejártak, írni-olvasni tanultak. Középlokon bentlakást létesítettek, ahol tanultak, étkeztek a távoli patakokról, sőt Felsőlokról is idehozott gyermekek. És ami a legfontosabb volt: ezek a gyermekek ingyen lakást és élelmet kaptak, délutánokon pedig tanítók vigyáztak rájuk, így tanulhattak másnapra. Soha, sem azelőtt, sem azután nem végzett egyetemet annyi tehetséges szegény gyermek, mint azokban az években! 1953 és 60 között innen több ügyvéd, tanár, tanító, színész, mérnök, közgazdász, pap, építész, festőművész került ki. És büszkélkedhettünk egy magyar miniszterrel is Budapesten, Veres Péter személyében. Szám szerint, ami az értelmiséget illeti, nem veheti ma sem fel a versenyt Gyimes más fejlettebb vidékekkel, de 1960 után csak Középlokról évente 15-20-an érettségiznek és ugyanennyi valamilyen szakiskolát végez. Ez Gyimesvölgye szintjén legalább 25- 30 érettségizőt jelent, ugyanannyi szakiskolát végzettet, és legalább 10-15 egyetemistát. Ez már előrelépés és azt mutatja, hogy a gyimesi csángó is többre értékeli az iskolát. A 70-es években a szakiskolák, szaklíceumokban tanultak tovább fiataljaink s ez érthető is, mert az erőltetett iparosítás sok munkahelyet teremtett. Sajnos, napjainkban ez a lendület alább hagyott, mert sok munkahely megszűnt, az iskola mintha újból veszítene értékéből. Ezt pótolja a Gyimesfelsőlokon beindult katolikus gimnázium, ahol évente 25-30 fiatal érettségizik. Ez, bizony segítség a szülők részére is, mert sokan nem tudják megfizetni a városi iskolába járást. Amint említettük, Középloknak erős iskolahálózata volt, innen került ki a legtöbb továbbtanuló fiatal. Ezért Gyimesközéplok iskolahálózatát, annak történetét igyekszünk felvázolni, utalásokat téve a másik két község helyzetére is. Orbán Balázs megemlíti 1867 körül, hogy “csángóink meg is mutatták ekkor, hogy mennyire áldozatkészek... önerejükön új papi, kántori lakot és iskolaházat építettek”(49) Valószínűleg az 1853-54-ben a mostani központi iskola (Megálló) közelében épült új iskoláról van szó. De már előtte is vannak adataink a gyimesi oktatásról:”Gyimeslokon 1826-ban Bakmány Ignác a kántortanító.” (50) Az 1837-38-as évekről Szőcs János muzeológus kapott adatokat. Szintén ő bukkant rá olyan adatokra, miszerint már 1858-59-ben Delnén gyimesi származású tanító volt Blága Imre személyében. De nézzük meg hogyan is alakult az iskolák helyzete Gyimesközéplokon? Az első ismert tanító a múlt század utolsó évtizedéből Székely Antal, a tanulók száma pedig 82. Ez bizony községszinten és minden osztályt belefoglalva, elég kevés! Mivel a háborúk alkalmával az iskolai dokumentumok elégtek, elherdálódtak, csak régi szekrények oldalain, ajtain találtunk feljegyzéseket a tanítókról és alig 3-4 dokumentum és persze az öregek visszaemlékezései álltak a rendelkezésünkre. Hosszú ideig Középlokon, a Megállónál (központi iskola ma is) egészen 1907-ig Sata Mihály volt itt a tanító. 1899 és 1900 között az iskolaépítő püspök, gróf Mailáth Gusztáv Károly iskolát építtetett a Megállóra amely még ma is működik. Ezt az iskola oldalán lévő márványtábla igazolja, 1990-ben az iskola kilépett a számok világából és felvette építőjének a nevét. Itt említjük meg, hogy a 45 éves kommunizmus éveiben a márványtáblát többször lemeszelték, eltüntették az építő püspök nevét, hiszen akkor csak az volt hiteles, amit a kommunista párt épített! De valakik minden évben letörülték a meszet, hadd látszódjék a püspök neve. De ez csak addig volt látható, amíg valamelyik “elvtárs”észrevette. És minden kezdődött elölről, egészen 1990 dec. 22-ig. A toronyból eltűnt a nagy csengő is. Ez nem került elő, de a torony tetejére egy csoport gyári munkás új keresztet készített és azt fel is tették. Ezt ők maguk tették semmilyen kezdeményezés nélkül. De térjünk vissza a század elejére. Sata Mihály mellett új tanítók jelennek meg: Nagy Tamás, majd Fehér Dénes. Az utolsó az örmény Fehér család sarja, akik elmagyarosodtak és kereskedéssel foglalkoztak itt, valamint a zsidók mellett erdőkitermeléssel is. Sok földet felvásároltak a székely közbirtokosságoktól a csángók bosszúságára. 35 évet, azaz 1909-től 1944-ig Orbán István kántor-tanító igazgató vezette az iskolát. Az idősebbek még jól emlékeznek szigorú nádpálcájára és tanítására! Népes családja volt, fiait éppen úgy tanította, büntette, mint bármelyik csángó gyermeket. Egyik fia később több ideig itt volt tanító, a másik fia, Zoltán nem csak tanfelügyelő korában, hanem azután is gyakran visszajárt megkeresni gyermekkora ösvényeit és a barátokat. A századfordulón nagy volt itt az írástudatlanok száma! Így 1900-ban a tanköteles gyermekeknek még fele se, csak 22,8%-a járt iskolába. A község óriási kiterjedésű és nem is lehetett elvárni, hogy Hidegségről, Barackosból lejárjanak iskolába a Megállóhoz. Ezért 1906-ban Hidegségen, majd 1908-ban Bükkhavason is iskolaház épült.

Az 1908-1909-es tanévben az összes középloki iskolaköteles gyermekből 325-en nem látogatják az iskolát, innen a nagyfokú írástudatlanság Gyimesben. Ha ehhez a számhoz hozzáadunk még 350-400-at, megkapjuk az egész Gyimesvölgyben a beiskolázatlanok számát, ami úgy kb. 700 körül mozgott. 1908-ban olyan nagy volt itt a zsidók száma, hogy Középlokon izraelita iskola is létesült. Tudjuk, hogy a zsidók itt fakereskedéssel foglalkoztak, és deszkafeldolgozó üzemeik voltak. De a maguknak mindig kiépítették a megfelelő szolgáltató foglakozásokat is. Így orvosaik, fogorvosaik, tanítójuk, rabbijuk volt. Ezen kívül üzleteket nyitottak, közfürdőt működtettek, amit ma is úgy ismernek, hogy “a zsidó feredő”. (51) Ebben az időben a legalsó gyimesi községben két iskola, Felsőlokon pedig egy iskola létezett. Itt a leghíresebb tanító a “vén Péli” volt, aki hosszú ideig tanította a felsőloki gyermekeket a század elején. A két világháború között, vagy ahogyan itt nevezik ezt a korszakot, “a régi román világban”, két féle iskola működött:felekezeti iskola magyar nyelven és román iskola. A román iskolába a romános nevű gyermekeket kötelezték, de ezen kívül ha egy családból többen jártak, azok közül is köteleztek valakiket a román iskolába. Hiába nem tudtak románul a gyermekek és a tanító sem tudott románul, ez nem érdekelte a román államot! Erről írja Tankó József (Jáni) Ilyen volt című paraszti önéletírásában: “1922-ben kezdtem meg az iskolát oda le a központban, itt, Sántatelekében még akkor nem volt iskola. Az, bizony van úgy hétkilométernyire tőlünk. Ez román iskola volt, mert akkor román világ volt. Jött egy román tanító, Buzsornak hívták. Egy nagy, csúf fekete ember volt, de bizony, féltünk is tőle! Ő nem tudott magyarul, mi semmit románul. Mit csinálj? Nekem menegettet a tanulás, minden negyedévben úgy húsz napot, ha jártam iskolába, mert már otthon is fel tudtak használni, nagyocska voltam. Ősszel, tavasszal kellett, hogy pásztorkodjak. Amikor a IV. osztályba indultam, hát kaptam a paptól egy katekizmust, olyan kicsi imádságos könyvecskét. Amilyen betűket ismertem, hát átforgattam magyarra, kezdtem esszerakni. És sikerült, ez volt az én magyar iskolám!(52) 1934-ben, amikor a gyimesvölgyi parasztok megmozdultak a nagy adózás ellen és a lefoglalt tárgyak visszaszerzése érdekében, egyik fontos követelésük az volt, hogy gyermekeik magyarul tanulhassanak. Ez volt a helyzet a gyimesi iskolákban a két világháború között. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy a tanköteles gyermekek nagy része nem járt iskolába. 1940 után, azaz a “kicsi magyar világban” magyarországi tanítónők jöttek Gyimesbe Orbán István és mások mellé. Valóságos apostoli munkát végeztek, igazi népnevelő tanítók voltak. Az asszonyok közül ma is sokan visszaemlékeznek arra, hogy a betűvetés mellett főzni, szabni, varrni tanították az asszonyokat és leányokat.

1944 és 45-ös tanévben Középlokon a 180 beírt tanulóból még felét se, csak 73-at tudtak év végén lezárni, a többiek nem jártak iskolába. Ez volt a helyzet az egész Gyimesben. Igaz, háború volt és nyomor. Tehát az 1948-as tanügyi reform ilyen siralmas helyzetet talált itt. Ekkor megszűntek a felekezeti iskolák, állami iskolák jöttek létre. Amint már említettük, még a népi demokrácia emberarcú szakaszában vagyunk, és el kell ismernünk, az új rendszer iskolapolitikája nem volt rossz! Minden elszigetelt patakra iskolaházakat építettek. Nem voltak ezek modern épületek, de a célt szolgálták: erős iskolahálózat jött létre. Így pl. Felsőlokon a központi iskolán kívül iskola alakult Ugrapatakán, Sántatelekén, Komiáton, Görbe-patakán. Középlokon azelőtt három iskola működött, ehhez viszonyítva már az ötvenes években íme milyen iskolahálózat alakult ki:

Megállói központi iskola: I-VII. osztály, Hidegség: I-IV. osztály, Bükkhavas: I-IV. osztály, Borospatak: I-IV. osztály, Kápolnapatak: I-IV. osztály, Sötétpatak: I-IV. osztály, Középlok Állomás: I-IV. osztály, Hidegségszáda: I-IV. osztály, Barackos: I-IV. osztály, Háromkút: I-IV. osztály, Farkaspalló: I-IV. osztály. Ezek mind magyar tannyelvű iskolák és a Farkaspallói iskolát kivéve, amely 1968-ban megszűnt, ma is mind működnek. Ezek közül négy iskolában összevont osztályokban folyik a tanítás, azaz egy tanerő tanít a négy osztályban, 8-12 gyermeket. Ezt nevezik itt szimultán oktatásnak. Ez jó a gyermekeknek, mert a 7-10 éves nebulóknak messze volna bejárni a központba a patakok fejéből. 1962/63-ban a hidegségi és a bükkhavasi iskolák átalakultak I-VII. osztályos iskolákká, mert ilyen iskola csak a Megállón volt. 1948/49- től a Megállónál egy bentlakást létesítettek, ahol megfelelő körülmények között tanulhattak, tanári felügyelet alatt a gyermekek. Gyimesfelsőlokról is idejártak a gyermekek, mert ott csak 1950 után létesült I-VII. osztály. De a távoli patakokról bentlakásban tanulhattak a középloki gyermekek is, akinek ilyen hajlama volt. Lehet úgy is venni, hogy ezek inkább válogatott gyermekek voltak, olyat küldtek iskolába, aki tanult is! 1962 után megszűnt a bentlakás, máshol is I-VIII. oszt. iskolák alakultak. Az iskolahálózat kiépült, minden nagyobb iskola mellé óvoda is létesült. Pillanatnyilag is nyolc óvodai egység működik csak Középlokon. A fejlett iskolahálózat sem oldotta meg rögtön a beiskolázás kérdését. A gyimesi csángók nehezen szoktak rá az iskolalátogatásra. Így 195l-ben az első iskolai napon 144 beírt tanulóból tanuló közül a megállói iskolánál csak 37-en voltak jelen. Ősz volt, ki tudja melyik oldalon pásztorkodtak a gyermekek? Vannak olyan családok, főleg a községek peremén, a patakok fejében, ahol még a 70-es évek elején is valóságos közelharcot kellett vívni azért, hogy iskolába küldjék a gyermekeket. 1964-68-ig minden ősszel egy beiskolázó csapatot állítottak össze Csíkszeredában, két-három nap a helyi tanerőkkel járták a házakat, főleg a hidegségi részen és igyekeztek meggyőzni a családokat az iskola fontosságáról. Ezek valamelyik tartományi vagy rajoni hivataltól voltak, vagy rajoni aktivisták és tanárok. Ebből az időből maradt fenn a következő anekdóta is: Hidegségen a beiskolázási csoport felelőse J.P. volt, a múzeum igazgatója. Behívatnak az iskolához egy makacs szülőt, és mielőtt belépne az irodába, a csoportvezető int a többieknek, hogy ő majd ráijeszt a bácsira, ha másképp nem megy a meggyőzés. A következőképpen fogadta a jól megtermett, nagybajuszú csángót:

- Tudja- e ki vagyok én? Én vagyok maga a tanügyminiszter! Várta a hatást. A csángó végigmérte tetőtől talpig, majd így válaszolt:

- A’ lehet, uram, de én nem tudom, hogy mi az! A többiek alig tudták kacagás nélkül megállni, s amikor elment a csángó, félnapot azon vígadtak, hogyan ijesztette meg J.P. a csángót! Ezeknek a meggyőzéseknek és a büntetéseknek később lett eredménye, mert évről-évre csökkent a beiskolázatlanok száma. És amikor meglátták, hogy többen felsőbb iskolákba jutottak, mesterségeket tanultak, akkor véglegesen győzött az iskola. Így az 1962/63-as tanévben már 40 tanerő dolgozik csak Középlokon. Ebből kevés a végzett tanár, de már elég sok a diplomás tanító, akik az V-VII. osztályban is eredményesen dolgoznak. A tanulók létszáma ekkor 380 tanuló csak Középlokon, 260 Felsőlokon és majdnem 400 Gyímesbükkön. A 380 tanulóból 155 Középlokon az V-VII. osztályokba járnak. 1961-ben a hidegségi és bükkhavasi iskolák is átalakulnak V-VII. osztályos iskolákká és már Felsőlokon is van ilyen iskola. Tovább menve, 1963-ban egy román tannyelvű osztályt hoznak létre, ott, ahol egyetlen román ajkú gyermek sincs! Ez már rossz jel, amit sem a szülők sem a tanerők nem érzékeltünk eléggé. Ugyanebben az évben bevezették a kötelező 8 osztályt. Ilyen iskolák voltak Gyimesbükkön három, Középlokon három és Gyimrsfelsőlokon kettő. A félreeső helyeken még mindig nehézkes a gyermekek beiskolázása! Aztán a 70-es évektől már két-három beiskolázatlan akad iskola körzetenként. 1971 kötelezővé tették az általános 10 osztályt. Ilyen iskola mindenik községben működött. Középlokon a Megállónál létezett 10 osztályos iskola, mert itt műhelyeket is létrehoztak és ide jártak a hidegségi és bükkhavasi IX., X. osztályos gyermekek is, majd a 80-as években egy-egy osztályt ott is létesítenek, mert nehéz volt a közlekedés a megállói iskoláig (8-12 km) Ekkor községszinten 60-65 körül mozgott a tanerők száma. Ebben az időben mindenre felhasználták a tanítókat, tanárokat: jelszavakat festettek a kerítésekre, ők terjesztették előadásokon, olvasókörökön, nagy gyűléseken a párt ateista propagandáját, még akkor is, ha erről nem voltak meggyőződve, felelősségre vonták a gyermekeket, ha templomba jártak, kutyákat és más állatokat írtak össze és mindezekkel lejáratták a tekintélyüket. De tulajdonképpen ez is volt a kommunista rendszer célja, csakhogy azt nagyon sokan későn értettük meg! Mindenki 10 osztályt végzett, ha tudott, ha nem, mindenik líceum mellett esti és látogatásnélküli tagozatokat hoztak létre, a színvonal és követelmény felháborítóan alacsony volt, az itt érettségizettek egy jó része írni-olvasni is alig tudott! A lényeg az volt, hogy a nemzetközi statisztikákban jól szerepeljünk. Az iskolák szintje, tekintélye olyan csorbát kapott, hogy azt nehezen tudjuk kiköszörülni. Az 1989-es események után az iskolák igyekeznek autonómiát teremteni. Sajnos, pénzügyileg ez nagyon nehezen megy! De térjünk vissza egy néhány számadatra: 1976-ban négy tanteremmel és műhelyekkel bővül a megállói iskola. Nagy szerencséje az volt a községnek, hogy itt egy bútorgyárat építettek. Tankó Gyula igazgató gyűjtést rendezett a község tanerői segítségével és Mihók János építészben az elgondolások megvalósítójára találtak: hozzáfogtak egy műhely, felette három nagy osztály és két kisebb iroda építéséhez, csak szülői pénzzel. Volt egy nagy szerencséjük: ugyanakkor építették a már említett bútorgyárat, onnan naponta kikerült két-háromautónyi építőanyag. És a földből csak kinőtt az új épület. Igaz akkor már minden pénz elfogyott! A megyei hatalmasságok, először fenyegetőztek, majd ők is segítettek a felépítésben, pénzzel. Így született meg a semmiből a szép, tágas iskola! De még térjünk vissza egy néhány számadatra: Az 1984/85-ös tanévben 904 tanulója, 204 óvodása és 62 tanerője van a középloki iskoláknak. Az 1984/85-ös tanévtől rettenetes, de alattomosan rejtett nyomás érződik központilag az iskolák teljes elrománosítása érdekében. Ahová lehetett, román ajkú tanárokat helyeztek hivatalból. Az ők sorsuk sem volt könnyű, ez az embertelen rendszer egy jól kitűzött cél érdekében saját nemzetiségű fiataljait is száműzte, ki tudja az ország melyik részéről egy tiszta idegen környezetben, melynek sem a nyelvét, sem a szokásait nem ismerték. Ugyan így a mi gyermekeinket Moldvába, Olténiába, Dobrodzsába helyezték! Sokszor láttuk sírni ezeket a román fiatalokat! És pártfogásunkba vettük, mert ők csak eszközök voltak. Az aljasságot azzal fokozták, hogy ezeknek külön gyűléseket tartottak, ahol hazafias kötelességről, nemzeti hivatásról papoltak nekik. Ha egyszer egy iskolához román tanerő került, a következő lépés a tankönyvek kicserélése, tehát a tantárgyat automatikusan románul tanították. Kit érdekelt az, hogy értik-e a gyermekek az anyagot, vagy sem? Lassan kicserélődtek az igazgatók is. Alig maradt három-négy igazgató a megyében. És azok meghúzódtak egy sarokba gyűlések, tanácskozások alkalmával a hangoskodó idegenek pedig uralták a környezetet! Ennél is tovább ment a dolog: 1985 szept. 20-i átirat értelmében a földrajzot és történelmet csak románul taníthatják! Ehhez a határozathoz rímel egy 2000. február derekán kiadott rendelet, miszerint a 2000/2001-es tanévtől ismét csak románul lehet tanítani a magyar iskolákban is Románia történelmét és földrajzát. Románia helyben topog sok mindenben! Igaz, az iskolák, így Gyimesben is, alulról építkeznek, mellőzik a ma is szorító miniszteri utasításokat! De térjünk vissza az 1980-as évekre: 1985-ben főtanfelügyelő csere volt Csíkszeredában, új román főtanfelügyelő került a megye iskoláinak élére. Össze-vissza két magyar tanfelügyelő maradt Hargita megyében, de már azok is “kifutó fiúk”lettek! S ez történt ott, ahol a magyar lakosság száma 95-96%. Szorul a hurok: 1986-ban egy tanfelügyelőségi átirat értelmében minden beszámolót, gyűlést, munkaterveket, szülői értekezleteket, azok jegyzőkönyveit csak románul tarthatták és írhatták. Ennek az lett az eredménye, hogy mivel a szülők nem értettek románul a felvetett kérdéseket, kimaradoztak, nem jöttek gyűlésbe. Eljött az idő, amikor a gimnáziumokban, szaklíceumokban alig akadt egy-két magyar osztály és ami ennél is borzasztóbb volt, hogy a szakiskolákat és szaklíceumokat végzett gyermekeket valahová a regát fenekére helyezték, román környezetbe. Az 1986/87-es tanévtől már az I-IV. osztályokban is románul tanítják a földrajzot és Románia történelmét. 1987-ben gyanús alakok látogatják meg a gyimesi iskolákat, belekötnek durván az utolsó magyar felíratba (osztály, faliújság stb.) végignézik a naplókat, és felelősségre vonják az iskolák igazgatóit, ha romános hangzású nevekkel találkoznak és azok nincsenek román osztályokban. Ilyen nevek: Tódor, Vaszi, Blága, Györgyice, Baliga, Oltyán stb. A nagyobb baj, hogy ezek a gyermekek miért nem tudnak románul. Pedig a válasz egyszerű: ma már a felbolygatott Európában nem a név eredete szerint ítélünk meg egy személyt! Ezeknek a gyermekeknek a szülei, nagyszülei sem ismerték a román nyelvet. Itt tömbben élnek és beszélik a magyar nyelvet! (53) Senki nem tudja, meddig lehetett volna ezt így bírni! De az utolsó években a 89-es fordulat előtt, nagyon értékes tanerők mentek világgá, Svédországba, Amerikába. Nagyon fájdalmas volt számukra is, de a gyermekek számára is. Hónapokig kérdezték, hogy a tanító bácsi és tanító néni mikor jön vissza, hiszen őket arra tanították, hogy itt kell maradniuk, és úgy kell belekapaszkodni ebbe a földbe, ahogyan azt a fenyő teszi! Aztán eljött ez a felemás forradalom. 1989 decembere után a román ajkú tanerők nem tértek vissza a gyimesi iskolákba. Őket is meglehet érteni, közelebb akartak kerülni a szülői házhoz. Csak azt nem lehet megérteni, hogy egyes szélsőséges román körök, beleértve a kormányt és elnöki hivatalt is, miért állították azt, hogy ezeket a tanárokat úgy kergették el a magyarok! Közülük a hitványabbja bedőlt ennek az aljas rágalom-hadjáratnak és hazug nyilatkozatokat tettek. De sokan közülük leveleztek magyar kollégáikkal, és sok mindent megköszöntek az itt eltöltött erkölcsi és anyagi támogatásért! A 80-as éveket a késő történelem a modernkor száműzetés-éveiként fogja elkönyvelni! Mert az egyetemet végzett magyar és román fiatalokat idegen vidékekre helyeztek, idegen környezetbe, idegen nyelvi közegbe pont akkor, amikor szükségük lett volna a család támogatására, annak melegére. Ott élték le fiatal éveiket. Sok alig kezdődött házasság vagy nagy szerelmek mentek így tönkre! De ez már szociológia és nem helytörténet! Itt még csak egy nevet szeretnék megemlíteni, a magyar nyelvű oktatás utolsó nagy harcosaként a végvárakon. Deáky András német-magyar szakos tanárról van szó, aki a legalsó gyimesi községben, amely ma is politikai meggondolásokból nem tartozik Hargita megyéhez, Gyimesbükkről van szó, 1990 után megpróbálta a lehetetlent, hogy visszaállítsa itt a magyar nyelvű iskolákat. A legdurvább halálfenyegetésektől, sajtó kampányig, mindenben volt része, és alig tudott egy iskolát beindítani, ott, ahol ma is 85%-a az embereknek magyar! Keserűen vonult nyugdíjba, mert óriási munkájában kevesen segítették! Pedig ahogyan ő szokta mondani: “Én nem valaki ellenében szeretnék magyarnak megmaradni. Én csak egyszerűen magyar szeretnék lenni!” Ma is sokat tesz a helyi magyarságért, de már más területen, nem az iskola a harctere! Egy másik fontos név, amely mindenképpen befészkelte magát Gyimes és általában a magyar oktatás történetébe, az a Berszán Lajos felsőloki esperes neve. Ő a lelke és megalapítója a Szent Erzsébet Katolikus Gimnáziumnak. Az első 28 ifjú 1998-ban érettségizett. A tanulók a gyimesvölgyi csángó fiatalokból kerülnek ki, de jönnek ide Csíkból, Háromszékről, és ami még felemelőbb, Moldvából is. Ezek a fiatalok itt tanulnak magyarul írni-olvasni, beszélni és beilleszkedni abba a népcsoportba, amelyhez szervesen tartoznak. Az esperes érdeme az új, sziklára épített templom-iskola. Ezzel a tettével belépett a nagy egyház és iskola építő egyházi személyiségek sorába.